Meredeken fel!

Szergej Szedov: Anyukamesék

Ha valami elemi erő hiányzik a napotokból, de arra épp nincs módotok, hogy nekivágjatok az orosz télnek, vagy szemtől szemben megbirkózzatok egy börzsönyi medvével, vagy legalább belevessétek magatokat mitológiai történetek, esetleg 20. századi dokumentumfilmek sötét bugyraiba – akkor a legegyszerűbb megoldás levenni a polcról Szergej Szedov és Tanya Kormer könyvét, az Anyukameséket.

Szedov meséi olykor nyúlfarknyiak, olykor annál kicsit azért hosszabbak. Ezekben a szűkre vett nyelvi terekben építi fel bűvös szerkezeteit, amelyekben pillanatok alatt olyan hajtóerő keletkezik, amely a gondolat sebességével veti szét a szűkös kereteket, bennünket pedig kirepít a tágas légbe, ahol aztán kezdhetünk magunkkal, amit tudunk! Hogy akkor hogy is? A kutya mindenit! Te jó ég! Kész… Hűha!

Minden mese úgy kezdődik: „Volt egyszer egy anyuka…” Innen aztán folytatódhat bárhogy és bárhol a világon: egy krokodilok által sűrűn látogatott afrikai faluban, egy orosz társasházi lakásban, egy francia erdőben vagy a pingvinek földjén – valóban bárhol, ahogy csak anya és gyerek élhet. Lehet ez az anyuka kényszeres ejtőernyős, a végletekig feledékeny vagy szimplán földönkívüli, lehet a vodka vagy saját fiatalkori szépségének rabja, minden esetben igyekszik boldoggá tenni gyermekeit. Hogy ez mennyire sikerül a Szedov által összeterelt anyukáknak? Többé-kevésbé. Ahogy az lenni szokott.

Az anyuka mindennap reggelit, ebédet és vacsorát főzött a szörnyből. Három éven, három hónapon és három napon át tartott mindez. Na, egyszer az anyuka meg elhatározta, hogy sült hús lesz ebédre. Levágott egy darab húst, és… meglátta a napot. (Mert a szörny oldalán egy kis lyuk keletkezett.) Az anyuka levágott még egy darabot, és a lyuk nagyobb lett. Azt mondta ekkor az anyuka:
– Na, menjünk haza!

Szedov könyve egyszerre az anyai tökéletlenség illetlen albuma, az anyatigris szellemének legszentebb megidézése és bizarr tanulmány a családi és társadalmi rendszerekben kialakuló ősi vagy épp posztmodern töréspontokról. Sár és vér, tűz és víz. Szörnyeteg bele, vodkásüveg fala, vihar szája, düh torka. Gyengeségek és hatalmas erő. Van, hogy ki kell törni, van, hogy be kell törni, van, hogy lágyan bele lehet simulni. Meséi egyszerre üdítően szürreálisak és megindítóan realisták. Lehetne másképp beszélni a szeretetről?

Na, és képzeljétek magatokat annak az anyukának a helyébe! Egyik oldalról az apuka kegyetlen csőre már mindjárt elkapja a fiacskáját, és belöki a jeges tengerárba. A másikról meg a kisfia érthetetlen, riasztó vágya, hogy repülni akar… Na, ti mit tennétek a helyében? De ne feledjétek: nektek könnyű okosnak lenni. Hisz nem a ti kisfiatokról van szó.
Az anyuka… az anyuka… abban a szörnyű pillanatban hallgatott a gyerekére. És a kispingvin valóban felrepült. Hiszen igazából albatrosz volt. Van ez így. Odakeveredett a tojás…
De az anyuka ezt nem tudta. Ő csak boldogan állt a szikla tetején, és azt mondta az apukának: –Látod, milyen tehetséges fiunk van! Még repülni is tud. Úszni meg majd csak megtanul. Mindennek eljön az ideje.

A mindenkori hétköznapi anya rendhagyó legendáriuma ez nagyobbacska gyerek és felnőtt olvasók számára. Van köztük néhány mese, amit szívesen felolvastam a hétvégén a négyéveseknek is, de azért a legtöbbet meghagytam magunknak, felnőtteknek. Kisiskolás korban sejtésem szerint emészthetővé, sőt inspirálóvá válhat a húsz mese, amivel Szedov kényezteti abszurd, fekete- és tarka-barka humorra éhes, meglepetésekkel teli kalandokra vágyó olvasóit. Ha elsőre meredek egy-egy történet, talán érdemes arra gondolni, hogy ez a fajta nyers erővel való nyílt találkozás valahogy kikopott a mi mesekultúránkból – lehetséges, hogy az oroszból kevésbé? –, s csak konzerválva, púderozva maradt fenn – talán azért is, mert olyan kevés alkalmat teremtünk arra, hogy az egész család felolvasson egymásnak, és aztán még beszélgessen is utána. A mesélés magányosabb tevékenység lett, és sokszor az esti, ágyba-bújós mesélésre szorítkozik, ami nem könnyen engedi meg, hogy bárki meredeken felhajtson egy-egy Szedov-mesére, mert aztán onnan le is kell jönni valahogy.
Ajánlom inkább délelőttre, délutánra – emésztési időt hagyva. Persze a felnőttek belecsaphatnak az éjszaka közepén is, de szigorúan fekete tea mellett.

Az Anyukamesék kicsit olyan, mint egy nagyon erős punk lemez a heroikus időszakból – szikrázó minimalizmusa, úgy is mondhatom: nemes egyszerűsége az a fajta, amely nem csak feszegeti a határokat, hanem miután elemeire bontotta azokat, össze is rak helyette valamit, amin felmászva szétnézhetünk magunk körül.
M. Nagy Miklós fordítása minden bizonnyal megerősíti ezt, mert a kötet meséit egyben elolvasva összeáll egy finom, sötét zeneiség, amiben a humor lámpásai himbálózva szórják szét fénysugaraikat. A magaslatról szétnézve kirajzolódik egy titokzatos, mégis jól ismert táj: anyáink kötéseinek, oldásainak nyomán bejárt ösvények sűrű rajzolata. Bár az út nem csak madárdalos fasorokba vezet, mégis jó rajta járni.
Itt már muszáj hozzátennem – ha eddig esetleg nem lett volna gyanús nektek, hogy a mesékben báj is lakik: egy nagyon tiszta, nagyon kedves báj, ami az ártatlan gyermeki bizalmat és a tudatosabb, felnőttkori jóhiszeműséget egyaránt megidézi.

Tatjana Kormer (aki épp a moszkvai Albus Corvus nevű kiadó és könyvesbolt főmunkatársa) kollázsos, bravúros tipográfiával kiegészülő illusztrációi szerények, a mesék dinamikus elemeire jól reagálnak. Ha Szedov szövege az automatikus írás tüzes szárnyalására emlékeztet, akkor Kormer képei pedig jól földelik a cikázó szikrázást, s ezzel csak felerősítik a Szedov-féle meseesszenciák hatását.

Ha van kedvetek, csemegézzetek a csodás moszkvai Samokat Kiadó kínálatában (a kötet eredeti kiadója). Vagy vessetek egy pillantást arra, milyen könyvekkel jelent meg az elmúlt években Szedov. Nagy örömömre szolgált beleszagolni a kortárs orosz gyerekirodalom néhány rajta keresztül elérhető műhelyébe.

Az Anyukameséket itthon egyik legkedvesebb kiadónknak, a Vivandra Kiadónak köszönhetjük. Köszönjük is nagyon, reméljük a folytatást.