A boldogság kék madarát manapság alig emlegetjük. Néha még felbukkan egy-egy női magazinban, de a szóbeszédben már ritka vendég. A most felnövekvő gyerekek talán most hallanak majd róla először. Én, aki a harmincas éveim végénél járok, sosem találkoztam a színművel, amelyből először kiröppent. A flamand szimbolista, Maurice Maeterlinck eredeti, színpadra írott meséjét sem olvastam, sőt színházban és filmen sem láttam. Sejtettem, hogy ez a szimbólummá érett metafora valami kerek, egész része, hogy a kék madár körül él egy eredeti történet, de sosem jártam utána.
-
A kék madár3 990 Ft
Gimesi Dórának és a Cerkabella Kiadónak köszönhetem, hogy ez a történet megtalált. Karácsony előtt, ahogy kell. Fényes, csöndes, fagyos és tüzes képekkel – hála Rofusz Kingának.
Muszáj volt megkeresnem az eredetit, hogy értsem, átérezzem Gimesi Dóra munkáját és persze, magát a mesét. Mi az, ami idekívánkozott 2020-ba ebből a 20. század eleji csudából? Idejött hozzánk a főszereplő testvérpár, padlásszobájukból a Tej, a Cukor, a Kenyér. A kutya és a macska. A Víz és a Tűz. Az Idő és a Fény. Idejött az a régi karácsony azzal a régi Tündérrel, aki megmutatta nekik az átjárást tündérország rejtett birodalmaiba. Vajon tényleg idejönnek, itt vannak velünk? Megszólalnak még? Érteni fogjuk?
Hol lakik a Kék Madár, aki meggyógyíthatja a Tündér beteg kislányát? Ha megpörgetjük a gyémántot, vajon mi is Tiltillel és Mitillel tarthatunk?
„Az emberi szem nem mindig látja meg a dolgok igazi természetét. A kőben a gyémántot, az öregasszonyban a tündért. És még mennyi mindent, te jó ég, mennyi mindent! Nem látjátok a tárgyak lelkét, nem ismeritek az állatok gondolatati. Akartok mindent látni?
–még szép! – bólogattak a gyerekek. (…)
A folyton csepegő csap alatt zománclavór állt, melyből most hatalmas tüsszentés hallatszott. A lavórból csuromvizes fiatal lány mászott elő, szőke haja a szemébe lógott, halványkék úszódresszét apró tüllfodrok díszítették. Ahogy kilépett a lavórból, meztelen talpa alatt apró tócsák keletkeztek.
– Ő a Víz lelke – suttogta a Tündér. – Ne engedjétek a Tűz közelébe, mert azonnal kitör a balhé.
A tündér elkésett a figyelmeztetéssel (…)
– Maga meg mit keres itt? Ne közelítsen hozzám! Gyilkos!
– Van eszemben – prüszkölt a Víz. – Csak meg akartam kérni, hogy menjen szépen vissza a kandallójába. Már attól is párologni kezdek, ha magára gondolok.
– Maga csak ne gondoljon énrám! – pattogott a Tűz.
Mitil elnevette magát.”
Maeterlinck eredetijében sok a verses beszéd, a sommázatokat a kórus szavalja. Így aztán más a régi és a mai mese hangszerelése, más a ritmusa. A dolgok édessége és érzelmessége másképp jár körül, a felismerések és felkiáltások élessége másképp tapintható. Elképzelem az első színpadi előadást Moszkvában. Ott szeretnék lenni és egészen elbűvölődni.
A gyerekek először már nem élő nagyszüleikhez látogathatnak el. A folyóparti kedves házban ugyanúgy zajlik az élet, mint korábban: Nagymama boldogan süti a csörögefánkot, Nagypapa megpaskolja Tiló kutya öreg hátát és elbeszélget a gyerekekkel. A két testvér csodálkozására a nagyszülők így válaszolnak:
„A halálról beszélgettünk – jegyezte meg Nagypapa. – Bár úgy látom, a lekvár mindenkit jobban érdekel.
Nagymama a fakanállal viccesen Nagypapa felé suhintott.
– Még szép! A halálról nem nagyon érdemes beszélni. Amíg emlékeztek rák, addig itt leszünk, és nem változik semmi. Bármikor meglátogathattok. Ennyi az egész.”
Útravalónak nem kevés. Itt kezdődik minden. A végtelennél, a végtelen végesnél… A mese metafizikai ereje nem csekély. Az eredetiben egyértelműen, de Gimesi Dóra átiratában nem különben. Itt-ott erősebb az adaptáció, mint ahogy az én olvasói érzékelőm kívánná: nem biztos, hogy a gyerekek a kísértetek mellé igénylik a zombik jelenlétét, de sebaj, meg bírom bocsájtani, mert sok érzékeny részletet fejt ki úgy, ahogy úgy sejtem, nagy szükség van rá a 21. században.
Az Éjszaka birodalmában a betegségekkel, háborúval is találkozunk. Különös épp ebben az évben olvasni, hogy a betegségek milyen mérgesek és kétségbeesettek, hogy az ember már megtalálta ellenük a megfelelő orvosságot. Az eredetiben: „A betegségek mostanában betegeskednek. Az orvosok nem nagyon kedvesek hozzájuk.” Itt később azért, a születendő lelkek játszóterén még találunk olyan lelket, aki ha majd megszületik a következő missziót vállalja: „Én meg feltalálom majd a harminchárom gyógyszert, amely meghosszabbítja az életet.”
Az új mesében nincs már efféle misszió, helyette az esőerdők leendő megmentőjével találkozhatunk és egy Marsra tervezett kolónia tervezőjével – a túlnépesedést orvosolandó. Ez talán az egyetlen igazán gyenge pontja az adaptációnak, az idei járványtól függetlenül is. Szerencsére talán ez nem is olyan lényeges. A gyerekek úgyis tudják, hogy a Földet együtt tudjuk megóvni és reménykedhetünk, hogy jobb ötletük is van a Marsnál. Arra pedig valóban jó felhívni a figyelmüket, hogy régebben mennyivel halandóbbak voltunk, mint ma; és hogy ez mi mindent hozhat magával: lehetőséget és kihívást.
Ami igazán lényeges, hogy a kék madár megfogása, eleresztése miképp sikerül. Annyi helyen felbukkan, de mindenütt kirepül vagy kihullik a gyerekek kezéből, esetleg kiderül, hogy nem is kék. Ahogy a gyerekek megértik, miért repül el, vagy miért nem marad életben a fényre lépve, úgy tanulnak egyre többet és értenek meg egyre többet az életből. Egy-egy birodalom küszöbén állva jól kell tudni fogni a kezüket. Gimesi Dóra olyan szépen fogja, ahogy a legszebb karácsonyi mesékhez illik. Felnőttként a régi és új mese együttesen ragadtak magukkal, az újhoz kellett a régi. Gyerekként úgy sejtem, pontosan elegendő lesz az új mese. Ha mi is fogjuk a kezüket, a kék madár is biztosan felbukkan majd.
-
🅰 A kék madár1 000 Ft
