Mikor sok év után tegnap újra kezembe vettem a Catherine Certitude-öt, önkéntelenül nyúltam volna a kis Nicolas-k után is, de nekem egy sem volt meg a polcon. Felhívtam hát a helyi kis könyvtárt, amiről természetesen tudtam, hogy mostanában zárva tart, de szerencsémre a könyvtáros nagyon lelkes volt: megígérte, ha bekopogok, az ajtón kiad nekem egy példányt abból, amije még maradt. A kis Nicolas kiadatlan kalandjainak első kötete volt az. Ráhangolódásképp elolvastam Anne Goscinny előszavát, amit édesapja kiadatlan kis Nicolas-történetei elé mint szerkesztő írt. Nem is tehettem volna jobbat.
Apja és Sempé barátságáról írt apró érzelmes mondatokban. Arról, ahogy a két férfi együtt tudott nevetni, s aztán arról, ahogy negyven évvel később tétovázás nélkül fogadta el a felkérést, hogy adják ki együtt a kimaradt történeteket is.
A kis Nicolas kalandjai nyelvi és képi világának megteremtéséhez a két férfi megosztja egymással gyerekkori emlékeit. A krétának Buenos Airesben is, Bordeaux-ban is ugyanolyan a szaga… (…) A papíron életre kelő személyek, biztos vagyok benne, tudják, hogy teremtőjük nem hal meg soha. (…) Igen, végtelenül szeretem ezt a világot, olyan gyöngédséget érzek iránta, amilyet csak azoknak az embereknek a gyerekkora iránt érzünk, akiket szenvedélyesen szerettünk.
Goscinny és Sempé: A kis Nicolas kiadatlan kalandjai
Az elsősorban felnőtteknek szóló könyveiről ismert, irodalmi Nobel-díjas Patrick Modiano története egy felnőtt nő lobogó visszaemlékezése gyermekkori éveire, amikor kettesben élt édesapjával Párizsban. Balerina édesanyja visszatért Amerikába, ők pedig ott maradtak, míg a papa le nem zárja titokzatos üzleti ügyeit. A kulisszák gyönyörűek – hála Sempé képeinek, fantáziánk az ő reptét követve szárnyalhat tovább. Barátságosan nyüzsgő belvárosi utcák, saját üzlet a földszinten, reggel vasredőny fel, aztán irány az iskola papával. A lakás az emeleten, a kitárt ablakokból látszik a távolban a Gare de l’Est üvegteteje. Ebéd heti kétszer az iskolában, a többi napokon papával egy közeli vendéglőben, késő délután parkbéli játék, aztán este hatkor séta haza, olykor elalvás a későig dolgozó apa ölében, majd vasredőny le – leszáll az éj.
Catherine és édesapja elviselik a kellemetlen üzlettárs, Casterade úr jelenlétét az életükben, aki mindkettejük dolgába folyton beleüti az orrát. A kislány is és a papa is szemüvegesek. Közös játékuk, hogy egyszerre veszik le a szemüveget és egyszerre élvezik azt a finom homályt, ami ilyenkor körülveszi őket. Együtt lebegnek elrejtőzve a valóság elől, kerülve annak éles körvonalait. Casterade mindig megjegyzést tesz erre, pedig ő maga is kettős életet él: bár szigorúan adminisztrál, közben méltatlanul mellőzött nagy költőnek képzeli magát.
Az apa várja a csodát, hogy egyszer csak megköti álmai üzletét, és végre nem repülőgép üléseken alkudozik majd. Nevét még ifjúkorában egy hivatalnok jószándékú javaslatára változtatta idegenül csengő, hosszú-hosszú gyermekkori nevéről Certitude-re, ami nem mellesleg bizonyosságot jelent. Catherine édesanyja mintáját követve elkezd balettozni Madame Diszmajlovánál, akinek szintén van egy rég elkendőzött korábbi énje, amelyet sosem tár már fel előttünk.
Eleinte irigykedtem a többi lányra, akik nem viseltek szemüveget. Nekik minden egyszerű volt. De amikor jobban belegondoltam, magamban arra jutottam, hogy van ennek egy előnye: én két különböző világban élek, aszerint, hogy rajtam van-e a szemüvegem, vagy sem. És a balett világa nem a való élet, hanem egy olyan világ, ahol nem egyszerűen lépkedünk, hanem elemelkedünk a talajtól, és entrechat-kat ugrunk. Igen, álomvilág volt, olyan, mint az, amit szemüveg nélkül láttam, elmosódott és lágy. Amikor kijöttem erről az első óráról, azt mondtam papának:
– Egyáltalán nem zavar, hogy szemüveg nélkül balettozom.
Papát mintha meglepte volna hangom határozottsága.
– Ha rendesen látnék szemüveg nélkül, akkor sokkal rosszabban táncolnék. Ez előny.”
Irigylésre méltó az a gyengéd szeretet, ami összefűzi apját és lányát. Ahogy olvassuk a viszaemlékezést Sempé andalítóan napfényes képeinek kíséretében, nem érzünk megkérdőjelezést, szemrehányást. Catherine az apja ügyetlenkedéseiről is az élet természetes részeiként beszél. Papa könnyed volt, még feszengeni is könnyedén feszengett: a közöny, az észrevétlenség éle sem fogott rajtuk, mintha ilyenkor sem lett volna rajtuk a szemüveg… Ugyanezzel a könnyedséggel siklottak tova Amerikába a mama után. Maguk mögött hagyták ezeket a tarka éveket, mint egy örök tavaszt, egyik napról a másikra. A semmiből az ismeretlenbe. Egyik lebegésből egy másikba.
Olyan jó elmerülni Sempé képeiben, legyenek azok a visszaemlékezés helyszínéül szolgáló metropolisz tágas, plakátszerű festményei vagy épp egy meleg otthon édes-kedves rajzai. Az üveg fontos. Mindenütt. Az emlékezés kezdetén egy New Yorki lakás hatalmas ablakából nézünk át Catherine-nel a szemben lévő másik ház óriásablakos balettermébe, ahol lányát láthatjuk, amint a tanítványokkal gyakorol, de gyermekkora régi Párizsában is ott a Gare du Nord nagy üvegtáblája a háttérben: akkor, amikor egy este visszaszaladt a már bezárt, sötét baletterembe az ott felejetett szemüvegért és titokban táncolhatott magában, és akkor is, amikor George Certitude egy bemutatóóra alatt bámulta ugyanonnan a pályaudvar peronjainak fényét, a távoli úti célok felé induló vonatokat. A pályaudvarok mozgást és perspektívát hoznak az életünkbe. A nagy üvegeken keresztül pedig láthatjuk azt, ami előttünk hever: az itt és most szépségét vagy az előttünk állót: azt, hogy milyen sok út közül választhatunk. Ez okozhat bizonytalanságot is, de elhozhatja a bizonyosságot is:
“Mindig ugyanazok maradunk; azok, akik a múltban voltunk, tovább élnek az idők végezetéig. Így mindig lesz egy Catherine Certitude nevű kislány is, aki az apjával fog sétálni Párizs X. kerületének utcáin.”
Ha majd arra járok, ha csak egy pillanatra is – remélem, én is találkozhatok velük. Számomra nem halnak meg soha!
A Catherine Certitude Róka úréknál
-
Catherine Certitude2 499 Ft
Móra, 2015
82 oldal
9+
Catherine szemüveget hord, akár a papája. És egy szemüveg néha bonyolulttá teheti az életet: például balett-órán, ahol tánc közben le kell venni. Ám a szemüveg különleges lehetőséget teremt arra, hogy viselője két különböző világban éljen: a való életben, amelyet szemüvegen át lát és egy elmosódott, lágy álomvilágban, ahol szemüveg nélkül a dolgok körvonalai élességüket vesztik. Vajon melyik nehezebb: feltenni a szemüveget és szembenézni a valósággal, vagy megszabadulni a hétköznapok kíméletlen erejétől és a fantáziánk szerint élni?
