Macska az út szélén!

Felismerést hozó macskás történetek a böjt végére

Amikor megálmodtuk a március havi elmélyülős, szemlélődős tematikát, leginkább a böjti időszaktól voltunk ihletődve. Ha sikerül bármikor is lecsendesülni és befelé figyelni kicsit, azonnal tere nyílik mindenféle felismeréseknek, amiktől aztán vagy azonnal szárnyakat kapunk, vagy még sokáig dolgoznak bennünk és ez néha nagyon komoly munka a lelkünknek. Gyakran egy-egy könyv indít el olyan folyamatokat, amelyek aztán segítenek előrelépni vagy csak kicsit megpihenni, feloldódni. Ahogy a hónap eleji interjúnkban is beszélgettük Lilivel, bármilyen könyv lehet ránk ilyen hatással és nem feltétlenül csak a szemlélődésre ösztökélő könyvek lehetnek társaink egy elmélyülési folyamatban, sőt az is lehet, hogy ugyanaz a könyv egyik nap tökéletesen hidegen hagy bennünket, egy másikon pedig a legjobb választás.

A hónap témáját ízlelgetve nagyon hamar eszembe jutott néhány olyan kedvencem, ami valamiképp arra ébresztget bennünket, hogy érdemes néha egy lépést hátrébb lépni és onnan ránézni az életünkre, hogy onnan jobban lássuk, mi minden jó benne és mi az, amit esetleg gondolhatnánk, érezhetnénk, cselekedhetnénk másképp. Azt a különös megfigyelést tettem, hogy ezek a kedvenceim nagyon gyakran állatos könyvek: vagy úgy, hogy ezek az állatok a főszereplők – elbeszélők vagy róluk mesél valaki –, vagy pedig egy ember társául szegődnek és magukkal hoznak egy-egy tanítást. Didakszis nélkül adnak át valamit, amit önkéntelenül magunkkal viszünk majd. Velünk együtt viszik a gyerekeink is, attól függően, hogy épp mekkorák és mennyire hozza izgalomba őket egy-egy történet.
Ízlelgetésre ajánlom nektek tehát az alábbi macskás könyveket, s közben Ti is gondolkodhattok – ahogy én is szüntelen teszem –, mi lehet az oka, hogy ilyen sok jó macskás könyv van. Együtt végtelen hosszú macskás listát tudnánk írni, igaz?

„Várhatok veled együtt?”

A király, akinek nem volt semmije. A szerző Alex Cousseau, aki fergetegesen termékeny szerző a francia gyerekirodalomban, de magyarul mindezidáig csak ez az egyetlen kötete jelent meg a Vivandra Könyveknél. (Pedig van még egy másik macskás könyve is, amit szintén Charles Dutertre illusztrált.)

Dutertre lenyűgözően komplex képi világú könyvet alkotott: kevés színnel ezer apró részletet rajzol, felidézve az indonéz wayang bábok, a középkori lovagi élet, az orientalista, a folklorizáló és a minimalista díszítő- és textilművészet világát. Olyan néha, mintha egy Marimekko konyhai függöny előtt látnánk wayang bábokat táncolni, vagy mintha egy indiai falfestmény előtt robognának el keresztes lovagok. Így aztán képzelhetitek, milyen őrületes dinamikája van még az allegorikus, tablószerű képeknek is. Vagy minden mozog, vagy, ha van egy mozdulatlan pont, akkor körülötte indul be a mozgás valamilyen szabály szerint: körben, örvényben, horizontálisan, vagy ha mindenki mozdulatlannak is tűnik, a kép belső feszültsége indít be valamit bennünk.

Ez a vizuális csuda segíti a feldolgozását annak az egyszerű és nagyszerű történetnek, amelyben a főhős egy király, aki alattvalóival ellentétben nem csinál semmit, csak vár. A nép dúsgazdag, folyton nyüzsög, a királynak viszont nincs semmije és nincs semmi dolga sem. Semmije, de semmije. Semmi, de semmi. Úgy, ahogy mondom. Ám egyszer csak hozzászegődik egy macska.

„Mire vársz? – kérdezte a macska.
– Semmire – válaszolt neki a király.
– Várhatok veled együtt?
– Felőlem.”

Az úton aztán előbb egy lovaggal, majd egy piacról hazafelé ballagó vénasszonnyal gyűlik meg a bajuk. Mikor az asszony kosarából kicsusszan egy hal, a macska odaugrik, hogy megszagolja.

„Tolvaj! – recsegte az öreg nő, és ráförmedt a királyra:  – Jobban is vigyázhatnál a macskádra!
– Lehet, hogy ez a hal a tied – védekezett a király –, de hogy ez a macska nem az enyém, az biztos!”

Aztán jön egy veszélyesebb helyzet. Egy kutyával. A macska megmenekül, mert a király… – igen, mert egyszer csak történik valami. Nem kint az út porában, hanem valahol a király szívében, belül. És a macskában is, belül. És most nem arra gondolok, hogy a hal, akit végül bekapott, kiszól a hasából…

Innen rátok bízom, olvassátok el magatok! Az biztos, hogy óvodás kortól kisiskolás korig, aztán meg kis ugrással felnőtt korban (kamaszoknak a vizualitása miatt lehet inkább izgató) igen remek böngészni-, gyönyörködni-, nevetni-, gondolkodni- és jól megbeszélgetnivaló.

A másik remek történet arról, hogy a szeretet és a birtoklás mennyire nem egyívásúak, a Jeanette Winterson-féle Capri királya. Ez igazi könyvcsemege lett mára, itt Róka úrnál is szorgosan keressük a példányokat.

Capri királya a mese elején arra vágyott, bár lenne két szája, hogy többet ehessen, ám a történet végére, mikor fülig szerelmes lesz a jólelkű nápolyi mosónőbe, már egészen mást óhajt:

„–Amikor Capri királya voltam, két szájra vágytam, hogy kétszer annyit ehessek. Most is azt szeretném, ha két szájam lennem az egyik a sajátom, de a másik a tiéd, hogy beszélgethessünk.”

A történet két másik kulcskaraktere Szappan, a macska és az egyik félelmetes erejű elem, akivel ez a macska beszélő viszonyban van: a szél. A különleges hely pedig, ahol minden szál (és szél) összefut: a mosónő háza és udvara. Gyöngy asszony mikor gazdag lesz, a szíve mélyén akkor is szegény marad. Mikor pedig még szegény volt, szegénysége egyszerre volt gazdagsága is. Késő este munka után megosztotta kevés vacsoráját szeretett macskájával. Mi ezt mindig együtt mondjuk a fiammal, mikor meséljük – talán életünk végéig emlékezni fogunk rá:

„Gyöngy asszony megevett egy csirkeszárnyat, tizenkilenc darab főtt babszemet, egy paradicsomot és egy fél szelet kenyeret. Ezután Szappannal közösen megittak egy pohár tejet.”

Jane Ray izgalmas, vegyes technikás képei lágyan ölelik körül az olykor bohókás, olykor lírai hangulatú történetet. A mediterrán táj rózsaszínjei, tengerzöldje kényeztetnek bennünket. Nem lehet elégszer elmesélni.

„Te és én, meg egy öreg gitár, Zenélünk, ó, mi jó…”

Talán sokan éljük meg az életben azt, hogy bár még kicsit vágyakozunk a szabad élet után, mégis elérkezettnek tűnik az idő arra, hogy gyökeret eresszünk. Julia Donaldson megannyi kortárs klasszikussal ajándékozott meg bennünket az elmúlt két évtizedben, a Pagony gondozásában megjelent, éppen sajnos alig elérhető Macskazene csak egy a sok közül, nekem mégis az egyik kedvencem. Annyira ritkán találkozunk könyvekben az utcazenész misztikus karakterével mostanában, hogy már csak Fred kicsit esendő figurája miatt is szívemhez nőtt ez a történet. Fred macskájával közösen trubadúrkodik a nagyvárosi utcákon, ám egy ízben, mikor Cirmos épp elsétált egy kicsit, és közben megismerkedett leendőbelijével, Zoknival (a tarka macskalánnyal), a sárga kalapot, amibe mindig a pénzt gyűjtik egyszer csak felkapta egy közönséges kis tolvaj. Fred utánaszaladt, megbotlott, megütötte magát, elvitte a mentő. Mire Cirmos visszatér, hűlt helye szeretett gazdájának. A lényeg itt kezdődik.

Papp Gábor Zsigmondot méltatom minden Donaldson-fordításáért, bár én ennél a könyvnél leggyakrabban úgy mesélek, hogy magam formálom a mondatokat, s csak a verses-dalos betéteket zengjük a könyv szerint, persze kotta híján saját dallamra. Kíváncsi volnék, ki hogy zenésítette meg mondjuk ezt a versszakot:

„Csak én meg egy öreg gitár,
Ó még egy macska kell,
S akkor a két barát megint
Vidáman énekel!”

Szóval van megoldás a magánéleti feladványokra – ne tessék csüggedni! Cirmos és legkisebb fia Samu – aki örökölte apja fenséges baritonját, megmutatják, hogy lehetséges, hogy se Fred, se Cirmos ne maradjon társ és koszt nélkül.

Hogyan talált magára a macska?

Hazai vizekre evezve emlékeztetlek benneteket a Macskamesékre, amelyet egy egyelőre egykönyves szerző – már ami a gyermekirodalmat illeti –, Borsos J. Gyöngyi írt a 2013-as Aranyvackorra, az illusztrációkat pedig egyik nagy kedvencünk, Makhult Gabi készítette. A pályázat díjazott lett, a könyv meg is jelent a General Pressnél. Ennél jobb nem is történhetett volna. Hogyan talált magára a macska? – ezzel a címmel szerepelt még a versenyben, végül a megjelenéskor a cím egyszerűsödött – pedig én jobban szerettem így explicit, szép kérdőmondatosan.

A szerző – aki jelenleg múzeumpedagógus – felségesen ízes nyelven ír, köszönhetően vélhetőleg és leginkább gyergyói származásának és néprajzi tudásának. Ez a nyelv már önmagában megszépíti a történetet, mert az írója nem eszközként tekint ebbéli tudományára, hanem egyszerűen csak él azzal, amije van, és ez az olyan olvasónak, akinek ez a nyelv egy izgalmasan csengő, kicsit másik magyar nyelv, nagyon elvarázsoló lehet, sőt: otthonosságot ad egy ismeretlen ismerős világban.

Ha minden macska úgy nézne rám az ablakból, ahogy Borsos J. Gyöngyi és Makhult Gabi macskái, akkor bizonyára feltétel nélkül tudnám őket szeretni. Az a tekintet, ahogy az első mesében egy tócsában pillantja meg magát életében először a macska, akár ismerős lehet a retró lengyel klasszikus, a Grabowski-Nejman-féle Filemon cica kalandjaiból, de azért, ami itt van, az már tisztességes metafizika a filemoni felismerésekhez képest. A macska először az erdő vadállataival találkozva jön zavarba:

„Hát te ki vagy? – szólította meg a médula a valamit, ahogy odaérnek.
Mit mondjon erre a szegény valami? Már az is elég kellemetlen, ha az ember nem tudja magáról, ki fia-borja, az még kellemetlenebb, ha ezt be is kell vallani. De bátor valami volt, bevallotta.
– Nem tudom – kurrogta bánatosan…”

A társaság nem sokat tudott neki segíteni, így aztán bánatosan leült egy tócsa mellé. Ott kezdte el jobban megnézni magát:

„Mi tagadás, igencsak kedvére való volt, amit látott. Elegánsnak találta a rőt, csíkos bundáját, izgalmasnak a villogó szemét, kecsesnek a párnás mancsát, cukinak a pöckölni való orrát, csábítónak a kackiás bajuszát. A daliás farkincájával meg egyenesen nem tudott betelni. (…)
Ment mendegélt tovább az ismeretlen állat. Két kis file-mile, négy kis tipi-talpa, hosszú mesterségét mindig igazgatja…”

Aztán találkozott egy „szimpatikus nagy fickóval”, aki lovon jött és tudott egy rigmust. Ha illik az állatra, akkor az ő, s ha nem, hát nem. No, illett-e szerintetek?

„A macskának négy a lába, ötödik a farkincája. Dejjrede-redde, dejjrede-redde…”

A második mese se semmi, ott a macska, miután magára ismert kicsit, egy hozzá hasonlóan magányos valakivel, történetesen egy frissen elköltöztetett gerendaházzal köt barátságot, aki miután nagy nehezen észreveszi őt, megengedi, hogy az ablakában melegedjen. Innentől kezdve mindenkinek jobb egy kicsit.

Makhult Gabi metszetei pazarok, nyomatainak színvilága olyan, mint egy tányér gőzölgő szilváslepény az őszi asztalon: lilák, aranybarnák, szőlőlevelek és diók zöldjei. A ház nőalakjának szelíden ölelő mozdulata, a mindenkori macska dörgölőző, karomélesítő, kotnyeleskedő gesztusai felejthetetlenek. Beivódnak a macskákról, házakról, falusi utcákról alkotott képzeteinkbe, és ott is maradnak sok-sok őszön és télen át. Most tavaszodik, kezdjétek a könyvet az elején: a tükörbenézéssel!

„Én vagyok a magányosan sétáló macska. Nekem minden hely egyforma”

Ha szeretnétek tovább filozofálni, megérteni az ember és macska varázslatos viszonyát, ráadásul szerettek révülni a mesékben, Kipling klasszikusát vegyétek a kezetekbe. A magányosan sétáló macska történetében tovább rétegződnek a birtoklás és kötődés, hatalom és szeretet kapcsolatának kérdései és mellé lehet még venni párat, mint mondjuk: Mi közünk van egymáshoz? Mi dolgunk lehet egymással az életben?

Amikor a vadember megszelídíti a vadállatokat, talán leginkább a kölcsönös gondoskodás alapjait teszi le – ha őrzöd az álmom és véded a házam, kapsz ízes sülthúst, ha cipeled a terheimet, megetetlek mindennap az illatos szénával… Nevezhetnénk kortárs módra együttműködésnek, jó biznisznek, de a fontos az, hogy itt az ősasszony csinál egy varázslatot és a varázslat jól sikerül. Csak így lesz az ellenségekből gazda, a vadakból barát, szolga és táplálékadó. Az embernek társakra van szüksége, hogy életben maradjon. Egyedül nem megy neki. Szükség van hát a varázslatra. Kiplingnél, ahogy minden klasszikus történetben az asszony a katalizátor, de a férfi mondja ki a végső szót.

Vagy a macska? A macska ugyanis nem adja be könnyen a derekát, de azért nagyon szeretne a barlangban melegedni. Ki a bölcsebb? – ezt a kérdést minden szereplő felteszi magának, de leginkább a macskát tartja feszültségben, s épp ezen múlik a sorsa.   

Kipling szövege őrzi a rítus tüzét, Szántó Piroska expresszív pasztellképei vele együtt a fényt és a barlang melegét. Mi Mórás 1989-es példányokat őrizgettünk nektek. Legyetek vele gazdagabbak! Vagy éberebbek? Mindegy, csak a tűz ki ne aludjék.

Bölcs macskáink Róka úréknál