Mindketten mesélők, és mindketten ugyanarról mesélnek: Budapestről. Az egyikőjük inkább gyerekeknek, a másikuk inkább felnőtteknek. Tittel Kinga a nagysikerű Mesélő Budapest és a Mesélő Zsebkönyvek sorozat szerzője, akinek könyvei és vezetett sétái rengeteg szülőt és gyereket hoztak közelebb Budapest szépségeihez és titkaihoz. Zubreczki Dávid az Urbanista blog alapítója, számtalan építészeti-urbanisztikai írás és a nemrégiben megjelent Templomséták Budapesten című könyv szerzője, aki maga is rendszeresen kalauzolja az érdeklődőket városi sétákon. Róka úrék városi hónapjának keretében velük beszélgettünk a történetmondás fontosságáról, gyerekek és lakóhely kapcsolatáról, gyerekbarát városokról és városi mesékről.
Róka úr: Aki olvasgatja az írásaitokat, könyveiteket, annak elsőként talán az a személyes szeretet és kötődés tűnik fel, amivel a városhoz viszonyultok. Honnan ez a mesélő szenvedély, ami Budapesthez fűz titeket? Hogyan lett Budapest a ti kedves témátok?
Dávid: Igazából nem tudom, hogy a nagy szenvedély kifejezetten Budapestnek szól-e, általában nagyon szeretem a szép környezetet. Ugyanakkor régóta foglalkoztat, hogy valahogy mindig könnyebb azt szeretnie az embernek, ami messze van, ami egzotikus, hogy szívesebben foglalkozunk a dzsungellakó állatok életével, mint azzal, ami a ház előtt a fa tetején ül. Ez a helyzet az épített környezettel is. Az emberek hajlamosak beszélni a világ nagy csodáiról, miközben annyi minden itt van az orrunk előtt. Ma már közhely, de amikor 13-14 évvel ezelőtt elkezdtünk blogolni a városról, akkor egyáltalán nem volt olyan természetes, hogy Budapest egy menő hely. És nem azért, mert azóta sokkal menőbb lett, vagy mert most több lenne benne az érték, hanem egyszerűen az emberek felfedezték, hogy ez tényleg érdekes, ezt nagyon lehet szeretni, hogy idejönnek emberek külföldről és el vannak ájulva. Általános volt az a hozzáállás, hogy ó, Budapest, az csupa probléma. Engem ez hajtott, hogy – amellett persze, hogy felhívni a figyelmet a valódi problémákra –, de bebizonyítani, hogy nem csak problémákból áll ez a város, hanem rengeteg szuper helyből.
Ugyanakkor arra is buzdítok mindenkit, hogy ne általában Budapestért rajongjon, hanem elsősorban a saját kis környezetét figyelje, azt próbálja felfedezni. Amikor kérdezik, hogy mi a kedvenc helyem Budapesten, azzal próbálom lepasszolni, hogy nekem ez a kedvenc helyem itt a szomszéd utcában, de másnak nem feltétlenül ez kell, hogy legyen a kedvenc helye, hanem az ő szomszéd utcájában is ott van a klassz dolog.
Kinga: Nálam is nagyon hasonló a helyzet. A Mesélő Budapest első idézete pont arra rímel, amit Dávid mond: “meg kell tanulnunk vágyakozni azután, ami a miénk”. Bennem is ez munkál, lehettem volna bárhol, valójában esetleges, hogy itt és most Budapestről írok. Nekem viszont érdekes módon el kellett mennem ahhoz, hogy igazán rácsodálkozzak ennek a városnak a szépségeire. Én gimnáziumban jöttem fel Budapestre, aztán egyetemi tanulmányaim után volt bennem egy utazási vágy, amit ha nem tudok kiélni, nem fogok megnyugodni, ezt mindig is tudtam. Négy évig jártam a világot, óceánjáró hajókon dolgoztam kirándulásszervezőként, eljutottam több mint 70 országba az Antarktisztól Alaszkáig. És közben jöttem rá. Emlékszem egy ilyen pillanatra, Firenzében az egyik piacon, ahol mindenki el volt ájulva, hogy micsoda illatok és színek és ízek, én meg rájöttem, hogy de hát nekünk ott van a Vásárcsarnok, miért ájuldozok egy firenzei piacon, amikor ha hazamegyek, nekem ugyanúgy megvan ez a saját városomban is.
Ezek a ráeszmélések kellettek ahhoz, hogy amikor 2004-ben hazajöttem, egész más szemmel kezdtem el nézni a várost. Nekem kellett ez a világlátás, hogy rácsodálkozzak a saját homlokzatainkra, a saját tereinkre, csarnokainkra, sikátorainkra, csatornafedeleinkre.
2007-ben született az első gyermekem, ezután kezdtem el idegenvezetni. Mindig is szerettem az embereket, a nyelveket, a különböző kultúrákat, szóval ez adta magát. Aztán ahogy jöttek a turistáktól a kérdések, és ahogy a saját gyerekeimmel elkezdtük járni a várost, úgy kezdett formálódni a könyv ötlete. Marci fiam nagyon szerette a BKV-t és a számokat, úgyhogy kitaláltuk, hogy választott egy számot meg egy járművet, és akkor mentünk az 5-ös busszal, egyik megállótól a másikig, én meg közben meséltem. Ki volt az a Margit, miért hívják Margit hídnak, miért vannak cipők a Duna-parton, ki volt az az Erzsébet, ki az a Gellért… Valahol mindannyiunkban ott van egy gyerek. Ezért fontosak a legendák, sztorizgatások, érdekességek. A vendégeimnek is igyekszem inkább ezekre koncentrálni, mint a sok évszámra és névre, ami úgyis elszáll. A sztori, a hangulat, az élmény megmarad.
Így kezdett formálódni az első könyv, ami én vagyok: idegenvezető és édesanya. A gyerekeimnek kezdtem el írni, először mesés formában. Eredetileg nevek és évszámok nélkül szerettem volna megírni a város történetét. A középkorig elboldogultam, aztán át kellett dolgozni az egészet, és megszületett a Mesélő Budapest kézirata. Láttam magam előtt a könyvet, ezt a formátumot. Amíg utaztam, mindig a könyvesboltokat bújtam és rengeteg gyönyörű könyvet láttam. A könnyedebb, olvasmányosabb, mégis minőségi tartalommal bíró könyvek inspiráltak, így alakult ki ez a kicsit scrapbookos stílus. A vendégeknél is azt tapasztalom, hogy jobban működnek a rövid, egy-két perces információk, mintha vég nélkül beszélnék valamiről. Aztán a Librivel egymásra találtunk, és azóta egy sorozattá nőtte ki magát a könyv, most jön a negyedik kötet.
Róka úr: Mennyiben más szóban megszólítani embereket a városról, mint írni róla? Két különböző mesélést jelent ez?
Dávid: Más. Nekem a Budapestes témában előbb volt az írás, éveken keresztül csak írásban meséltem a városról. Amikor már nem bírtam kitalálni magam, hogy tulajdonképpen mi is vagyok, akkor elkezdtem használni az építészeti mesemondó kifejezést, amiben az van benne, hogy teljesen mindegy az eszköz, könyv, blog, séta vagy Instragram, ugyanarról szól: mesét mondani a városról. Ugyanakkor van egy elég hosszú időre visszanyúló előadói múltam, van egy lassan húsz éve kezdődött zenekarunk, velük természetes volt több száz vagy akár ezer ember előtt fellépni és játszani, ami mindig egyfajta showműsor is volt: kicsit közösségbevonós, kicsit stand-up, megmozgatós, utcaszínház-szerű. Nagyon gyakran most is ezt csinálom, szeretem, ha nevetnek az emberek, ha olyan vicces műsor, ami annak is érdekes, aki amúgy nem rajong az építészetért. Amíg lehetett sétákat csinálni, volt a Nincs itt semmi látnivaló című séta, ami az Örs vezér tere környékén ment, ahol tényleg nincs semmi látnivaló…
Kinga: és mégis van 🙂
Dávid: igen, és mindenki úgy jött búcsúzni a végén, hogy tényleg milyen érdekes, holott azért ott olyan házak vannak, amelyek mellett elmegy az ember, nem valami őrült nagy világszenzáció. Hát így…
Kinga: Nekem előbb volt a mesélés szóbeli tere, és ezért nekem is megvan az az előadói hátterem, mint neked, bár nem zenei fronton… A könyvben is ezt próbáltam követni: ahol a szövegdobozok vannak, azok éppen azok a helyek, ahol a vendégeim mindig belekérdeznek. Például a Mátyás-templomnál, ha nem mondom, akkor is mindig megkérdezik, hogy az a torony ott fent miért más színű, mint a templom, és akkor persze a huszártorony története jön elő. Vagy a holló miért van a tetején – nyilván egy magyar gyereknek egész mást jelent a holló, mint egy külföldi turistának. Vagy hogy mi a különbség a királyné és a királynő között. Ezer ilyen van, ezek mind benne vannak a magyar könyvben. Az angol verzióban persze egészen máshol vannak a hangsúlyok. Ez is egy érdekes kérdés, hogy nem mindegy, kinek íródik az a könyv és milyen nyelven; a két változat közötti munka izgalmas folyamat volt.
Szóval nagyon fontos, hogy kinek mesélsz, és ahogy Dávid, én is nagyon szeretem az interaktív előadásmódot. Osztálykirándulásokat is szoktam vinni a könyv szellemében, amíg volt erre mozgástér. A kisiskolások az 5-6. osztályig különösen jó motiválhatóak és érdeklődők. Ez egy ideig a gyerekeim korosztálya volt, de ők már kinőtték, a nagyobbik kamaszodik, és most ott tartunk, hogy “Jaj anya, hagyjál már a várossal” – de remélem, hogy lesz ez még máshogy… Mindenesetre ezt nagyon szerettem. A könyveim szellemében kidolgoztam egy feladatlapot, egy csoportos interaktív játékot, szaladgáltak, kerestek, a végén jutalmat kaptak – imádták, nagyon jól működött. Még tavaly ősszel is csináltam, ez most sajnos megállt.
Nagyon inspiráló közeg, ha kint lehetek a városban az emberek között, ha azt látom, hogy az emberek szemében visszatükröződik a város szépsége, vagy ott van az az aha-pillanat – ez nekem minden, ez az a forrás, ami az elmúlt években működtetett.
És most borzasztóan hiányzik, most is dolgozom, de azért egész más a gép mögött.
Dávid: Érdekes, amit mondasz, ez a királynő-királyné kérdés… Hogy tényleg, egy felnőtteknek szóló cikknél vagy előadásnál is sokszor nehéz azt kikerülni, hogy ami nekem evidens, az nem biztos, hogy másnak is az. Nálad meg pláne nagyon nehéz lehet végiggondolni az összes apró részletet, hogy egy gyereknek egyrészt mi az, ami magától értetődő, másrészt hogy mi az, ami érdekes lehet. Felnőtteknél is megvan, hogy nekem már a könyökömön jön ki valami, de más meg tényleg rácsodálkozik, hogy hú de klassz. Vagy van egy ház, amiből van mondjuk ezer, de ha ő nem látta a többi 999-et, akkor neki az az egy is érdekes. Ezeket mindig előtte végig kell játszani, amikor az ember ír vagy vezet egy sétát. Ezek izgalmas dolgok.
Kinga: Igen, ez a Mesélők stílusánál is nagyon nehéz volt az elején, hogy mennyire menjünk bele az evidenciák magyarázatába, hogy hol van az az életkor vagy iskolás szint, amitől kezdve már a fogalmakat evidenciaként kezeljük. Belőttük a kisiskolás, 8-10 éves kort, amikor a gyerek már olvas, van némi háttere, Mátyásról ha máshonnan nem, a Mátyás király mesékből már hallott. Ezzel együtt belementünk olyan részletekbe, amelyre sok könyv talán nem vállalkozott. Például a felekezetek összehasonlításába, hogy hogyan tudod megállapítani, hogy egy templom katolikus vagy református: mi van a tetején, milyen a belső díszítése… Vagy a Vajdahunyad váránál szőrmentén, de belementünk az alapvető építészeti stílusokba. Az volt a cél, amit Dávid mond: ha a gyerek lát egy barokk épületet, és felismer egy-két jellegzetes stílusjegyet, később egy másikon is felismerje. Nem vagyok szakértő és nem is az én tisztem, de ha a gyerekek már egy picit nyitottabb szemmel fogják nézni a következő épületet, akkor már elértünk valamit. Szóval inkább benyomások, hangulatok, élmények szintjén szeretném én átadni ezt a tudást, ami persze sokkal mélyebb és árnyaltabb.
Róka úr: Nagyon érdekes, amit a különböző közönségekről és mesélési módokról mondtok, és azon gondolkoztam közben, hogy vajon el lehet-e kezdeni akár már egész kicsi korban megismertetni és megszerettetni Budapestet, arra rávezetni a gyerekeket, hogy éljék a várost? Egyáltalán szerintetek fontos ez gyerekkorban?
Dávid: Szerintem ez két különböző dolgot érint.
Élni a várost, a magadénak tekinteni, ahhoz szerintem nem kell mély tudás. Az ember szeretheti a városát és használhatja azt, sétáljon az utcákon és tereken, találkozzon a parkban a többi lakóval… számomra ez a város használata és a város használatának átadása.
Ehhez nem kell feltétlenül mélyen ismerni a várost. Gyerekként nekem nem sem volt lényeges, hogy mondjuk egy szecessziós meg egy másik ház között mi a különbség, szép régi házak és kész. Az ember attól szeretheti az egészet, a tudás egy plusz dolog. Én azt hiszem, hogy különösen a kisgyerekeket nem kell direkt tanítani, elég, ha a szülő beszélget velük, elmondja amit ő tud – nekem ez így természetes a saját gyerekeimmel, ha eszembe jut valamiről valami, azt elmondom. Ha egy szülő ezt fontosnak tartja, akkor nagyon jó, amit Kinga csinál, hogy tulajdonképpen a szülőket is edukálja, kapnak egy olyan muníciót, amit át tudnak adni a gyerekeknek. Szóval nem kell direktben oktatni, az a jó, ha a szülőnek megvan ez a tudása és természetes módon átadja a gyereknek. Ez is mesélés.
Kinga: Szerintem is a sztorizgatáson van a lényeg. Mi sem úgy vettük a várost, hogy na most akkor megtanuljuk hogy a Margitsziget miért Margitsziget, de amikor kimentünk mondjuk bringóhintózni, és az ember elmegy a romok mellett, akkor már lehet mesélni arról, hogy miért Nyulak szigete, mi volt itt régen, mi maradt mindebből. Mint egy időutazás. Nekem ez mostanában kicsit nehéz is, mert az anyagok gyűjtése során néha teljesen azt érzem, hogy két idősíkon élem az életemet: egyrészt ott vagyok abban a világban, amit éppen kutatok, és látom mi volt itt és hogyan lehetett volna, másrészt az ember szembesül a mindennapokkal. Ez jó, mert olyan, mintha duplán élném meg az adott helyeket, néha viszont nagyon terhes is lehet. Most úgy érzem, hogy a nagyon fogékony évek az én gyermekeim életében elmúltak, és most már hagyni kell, hogy ők maguk kezdjenek el élni a városban és felfedezni azt. Nagyon örülök például, hogy elkezdtek bringával feljárni a Széchenyi-hegyre, és onnan legurulnak együtt, bár ők is mondják, hogy “Anya, nem akarod tudni, hogy hányan jövünk le és milyen úton”… Szóval igen, szerintem nagyon fontos, hogy éljük a várost, menjünk és használjuk azt, ami használható belőle. Aztán persze vannak fájdalmas felismerések, például amikor az ember elmegy Szentendrére, ahol a folyó a város természetes része, és amikor hazajövünk és a gyerek maga fogalmazza meg, hogy milyen jó, hogy Szentendrén a lakóké a Duna, mi meg nem tudunk lemenni a partra… Ez nagyon szomorú, mindenki tudja, hogy itt ez a gyönyörű folyó, amely kettészeli ezt a gyönyörű várost, és mégsem tudjuk úgy magunkévá tenni, ahogyan lehetne.
Amikor ezt egy gyerek így megfogalmazza, akkor azt mondom, hogy ő is kezdi érteni, mi is lenne a lényege ennek a városlakásnak, a természet, az épített környezet és az ember együttélésének.
Róka úr: Én jól emlékszem olyan gyerekkori olvasmányaimra, amelyek Budapesten játszódnak és arra a rácsodálkozásra, hogy nahát, ezeket a helyeket én ismerem, és itt micsoda kalandok történhetnek… Nektek volt olyan gyerekkori könyvetek, ami budapesti élményt jelentett nektek, az idetartozás élményét? Vagy a mostani gyerekkönyvekből olyanok, amiket különösen szerettek?
Kinga: Nekem a Pál utcai fiúk. A mai napig nagyon hat rám az a könyv. Amikor rádöbbentem arra, hogy ezek valós helyszínek, mindegyik a mai napig látható és visszakereshető, bejárható az útvonal. Amikor a kisfiammal újraolvastuk a Pál utcai fiúkat, elmentünk a Füvészkertbe és a Pál utcába, megnéztük a grund beépített helyét – nekem ez.
A mostani budapesti gyerekkönyvekből pedig eléggé feltérképeztem a kínálatot, amikor készültek a saját könyveim. Akkor még nem volt, de most már van Bartos Erika Brúnó-sorozata, ami jóval kisebb korosztály számára készült, mint az én könyveim, szép, igényes sorozat. Amit én személy szerint nagyon szeretek, azok a Két Egér-könyvek. Nagyon tetszik a stílusa, nagyon igényes művészettörténeti sorozat. Van egy kötete, egy kincskereső könyv, amely kifejezetten Budapesten játszódik, és rámegy a motívumokra, jelképekre, építészeti stílusokra (Bolyongások Budapesten). Sok épületrészlet, dísz ebben a könyvben jött elém, amit magamtól nem vettem volna észre. A Mesélő Budapestben még nincsen, de a Zsebkönyvek végén már van egy részletkereső – ez kicsit a Két Egér-könyv ihletésére is jött. És ez jól működik, látom felnőtteknél és gyerekeknél is – mondom, ott van bennünk ez a kincskereső lelkület, hogy itt van elrejtve valami gyönyörűség és meg akarod találni, és felemeled a fejed a szemmagasság fölé és rácsodálkozol… Ez nagy élmény.
Dávid: Én mátyásföldi vagyok, ami azért a város széle, így sok szempontból határeset vagyok, olyan majdnem nem budapesti… Szóval nekem a “bemenni a városba” élmény az az, hogy bemenni a városba. Nem volt a mindennapjaim része az a város, ahol sztorik játszódnak, így a gyerekkoromból nem emlékszem olyan élményre, hogy egy jól ismert helyen játszódik a történet. Sokkal inkább felnőtt koromból visszatekintve van meg az az élmény, hogy olvasok egy könyvet vagy látok egy korabeli filmet, és akkor rádöbbenek a városra. Inkább olyanokra emlékszem, ami hiányzott. Például az Egri csillagoknak játszódik Budán is jelenete, de ugye a budai vár nagyon nem úgy nézett ki, mint egy középkori vár, vagy egyáltalán egy vár… Az ilyen történelmi beazonosítható helyek hiányoztak nekem. Neked egyébként mi volt ilyen könyv?
Róka úr: A legmeghatározóbb talán A gézengúzok volt Rónaszegi Miklóstól. 8-9 éves lehettem, amikor olvastam és nagyon nagy élmény volt, hogy a helyszíneken keresztül is kapcsolódni tudok a történethez.
Dávid: Ami budapesti, és gyerekkorom egyik kedvenc meséje volt, az a Pincérfrakk utcai cicák, Kormos István szerintem fantasztikus meséje. Imádtam. Ez papíron Budapesten játszódik, de nagyrészt fantáziavilágban, egy olyan szűk utcában, ahol az utca elején hosszában ketté kell fűrészelni mindig a buszt, és a végén meg összeragasztani, hogy menjen tovább… Én kertvárosban nőttem fel, ahol a bérházak meg háztetőről háztetőre ugráló macskák világa egy teljesen távoli világ volt. Sajnos a gyerekeimnek nem találtam meg azt a kiadást, amin én felnőttem, de hát ez mindig így van, a szülők mindig ugyanazt a könyvet akarják, ami neki volt jó… Nekem mesekönyvből ez.
De az igazán meghatározó gyerekkori Budapest-mesélés élmény a nagymamám volt, aki nagyon szerette azt, amit most kultúrbulvárnak hívhatunk: imádott mindenféle pletykát tudni írókról, költőkről, történelmünk nagy alakjairól. Rengeteg ilyen sztorit tudott, amiket persze helyhez is kötött, házakhoz, utcákhoz, rengeteget jártunk a temetőkben, mindent tudott, hogy hol kivel mi történt – és rengeteget mesélt. Hétvégente egy délelőtt elvitt minket valahova, és mesélt. Szóval nekem ami Budapest és helytörténet és mese, az elsősorban a nagymamám.
Róka úr: Ez mennyire szép… Szerintetek egyébként jó dolog ma nagyvárosi, és különösen budapesti gyereknek lenni?
Dávid: Én azt mondanám, hogy ez talán másodlagos szempont. Egy jó környezetben is lehet rosszul felnevelni gyereket úgy, hogy nem adsz neki semmi kapcsolódást a környezetéhez, és fordítva is. Például itt a kertváros tökéletes lehetőség arra, hogy elszigetelten éljenek az emberek, a gyerekek az udvaron játszanak a szomszéd gyerekekkel, de lehet ez egy játszótér is, ahol közösségi élet van. Nálunk például egy szovjet laktanyákból kialakított minilakótelep volt, előtte egy zárt térben a játszótér, ahol négy-öt családnak a gyerekei folyton lent voltak, elég volt két-három szülő, hogy vigyázzon rájuk, és egy idő után volt mondjuk közös bográcsozás. De egy ilyen közösség bárhol kialakulhat, ugyanezt – mínusz bográcsozás – el tudom képzelni egy jól működő bérházban, ahol van két-három család hasonló korú gyerekekkel. Szerintem a nagyváros önmagában nem valami szörnyű dolog. Nagyon fontosnak tartom azokat a törekvéseket, amelyek abba az irányba mozdulnak el, hogy a nagyváros belső része is lehessen nagyon élhető, vagy váljon újra élhetővé. Ezeknek a nagy közlekedési projekteknek, amelyeket például én is támogatok, mint az autóforgalom visszaszorítása, valahol ez lenne a végcélja, hogy ki lehessen engedni a gyerekeket, lehessen sétálni, és legyen élet az utcákon. És szerintem nagyon kicsi hiányzik ahhoz, hogy Budapest belső része ebből a szempontból is klassz hely legyen.
Kinga: Igen, túl azon, hogy hol laksz, kisvárosban vagy nagyvárosban, fontos az, hogy mi van otthon, hogyan töltitek el a rendelkezésre álló időt… Mi sem a belvárosban vagyunk, egy volt honvédségi lakóparkban lakunk egy óriási belső kerttel, rengeteg fával. Mi voltunk itt az első gyerekes család, mi csináltattunk a házunk elé egy játszóteret, ami hamar megtelt azzal az élettel, amit Dávid mond: összejött két-három család, akinek volt hasonló korú gyereke, ment a bandázást, a házak között megtanulhattak biciklizni, ment a számháború, a bújócska, a krétarajzolás. Ugyanakkor fél órán belül be tudunk menni a városba. Nagyon rossz, hogy pont az plusz, amit a város adhat, a kultúra, a szórakozás, az most nincsen. Rendszeresen jártunk színházba, a gyerekek ezt megszokták és igénylik, most hiányzik nekik. Ugyanakkor nálunk is állandó kérdésként merült fel, hogy költözzünk-e agglomerációba, de ilyenkor felmerült az is, hogy akkor a gyerek majd bejárós lesz, hogy milyen iskolába jár… Szerintem eddig nem döntöttük rosszul, most meg már nincs értelme annak, hogy menjünk, hiszen a gyerekek már nagyobbak, és nem mindegy, hogy vonathoz vagy-e kötve a főiskolai vagy középiskolai tanulmányaidhoz, vagy egy BKV buszhoz. De ez egy állandó dilemma, szerintem egy szülőben, legalábbis bennem, mindig ott van. Viszont ha nem laktunk volna itt, ezek a könyvek sem születnek meg, egészen máshogy alakult volna az életünk. Mindenesetre mi ezt a döntést hoztuk, és visszatérve arra, amivel kezdtük a beszélgetést: szerintem nagyon fontos, hogy abból hozzuk ki a legtöbbet, amiben vagyunk, legyen ez egy kisváros, egy falu vagy egy nagyváros. Szóval jó a kérdés, bennem is nagyon nyitott, de most már inkább arrafelé billen el, hogy ezen nem kell változtatni.
Róka úr: Mi kellene még ahhoz, hogy Budapest egy élhetőbb, gyerekbarátabb város legyen? Nektek mi hiányzik a gyerekek szempontjából?
Kinga: Nekem a Duna-part. Hogy lehessen dobálni a kavicsokat a Dunába, lehessen sétálgatni a partján, lehessen ülni és nézni – nekem ez nagyon hiányzik.
Dávid: Egyrészt a biztonság, főleg közlekedési szempontból. Nincs mese, brutálisan csökkenteni kell az autóforgalmat a városban, egyrészt mert a levegő sem az, ahova szívesen kimész babakocsival vagy totyogós gyerekkel, másrészt pedig hogy elengedhesd a gyerekedet kisbiciklivel, mert tudod, hogy vannak autók, de azért figyelnek. Mi itt úgy nőttünk fel, hogy kint lehetett tollasozni és focizni az utcán, és ha jött az autó, arrébb mentünk. Nem azt mondom, hogy a Rákóczi úton tollasozzanak az emberek, de az, hogy mondjuk csak egy sávon mennek autók, teljesen elképzelhető lenne. Ez pedig összefügg a másikkal, hogy van ez a mostanában divatos tízperces város koncepció, aminek az lenne a lényege, hogy mindent elérjél ennyi idő alatt, lehetőleg gyalog. Ez összefügg azzal, hogy akkor nem kell autózni meg ingázni, mert mindenki helyben éli le az életét, biztonságosabb a gyerekeknek, és a gyerekeknek is az a normálisabb élet, ha nem a város túlsó végére kell iskolába járni, és a szülők sem a város másik végébe mennek dolgozni. A szülők napjának nagy részét az teszi ki, hogy mennek valahonnan valahová, ahelyett, hogy a gyereküket időben el tudnák hozni az oviból. Szóval szerintem amik úgy általában az élhető város fogalom alá tartoznak, azok megegyeznek azzal, hogy milyen egy gyerekbarát város.
Kinga: Igen, ez nekünk is nagyon fontos, hogy például itt a bringaút mellettünk kifelé a városból és befelé a városba, el tudom engedni a gyereket úgy bringázni, hogy tudom, hogy nem üti el az autó, megvannak a bejáratott útjaink. De a kontraszt a külváros és a belváros között valóban nagyon fájdalmas. Gyakran megyünk biciklivel Szentendrére, és a városban az első nyolc kilométer kihívást jelent forgalom és levegő szempontjából is. Ezen jó lenne változtatni.
Róka úr: A régebbi ifjúsági könyvekből, filmekből az az ember benyomása, hogy a gyerekek és a fiatalok mintha önállóbban és aktívabban használták volna a várost. Ti ezt hogy látjátok, mennyiben változott a fiatalok térhasználata?
Kinga: Ez szerintem nem csak a város alkalmasságának, hanem a mindenkori életmód, körülmények kérdése. Én főleg most, a pandémia alatt kicsit meg is vagyok ijedve emiatt, azt látom, hogy lendületet vesztettek az emberek, felnőttek és gyerekek is. A saját gyerekeimen is látom, hogy sokkal nehezebb kirobbantani őket otthonról. Abban bízom, hogy ez vissza fog állni, és előjön majd a fiatalokból, hogy menjünk, találkozzunk, járjuk és használjuk a várost. De kérdés, hogy mi lesz az online kapcsolatok erősödése miatt, kimegyünk-e majd a Duna-partra beszélgetni, vagy csak csetelünk egymással. Azért abban bízom, hogy a középiskolai, felsőbb iskolai évek alatt mobilisabbak a fiatalok, és akkor megtalálják azt a közösséget és azokat a helyeket, amelyek a sajátjaik a városban.
Dávid: A dolog másik oldala viszont az, hogy szerintem nem kell feltétlenül olyan nagyon keresztbe-kasul menni a városban. Én inkább sok kis városban gondolkozom, mint egy nagyban. Persze az ember elmegy az Operába és az Állatkertbe, olyan helyekre, amiből egy van.
A régebbi filmek és könyvek még annak az életmódnak az utolsó nyomai, amikor az ember egy néhány utcányi városrészben le tudott élni egy életet.
Aki Józsefvárosban volt cipész, az kiszolgálta a helyieket és helyben elköltötte a pénzét. A gyerekek is helyben fedeztek fel mindent – a Pál utcai fiúkban is helyi alapon szerveződnek a bandák. A mai ember szaladgálhatnékja főleg a munka miatt van, és igazából magunkkal szúrunk ki, hogy kilométerekre járunk minden nap dolgozni; a közlekedés és az ebből eredő problémák nagy részének is ez az oka. Szóval régebben kicsiben gondolkoztak az emberek és nem azt mondom, hogy ehhez kell visszatérni, de szerintem jóval kevesebbet kellene jönnünk-mennünk.
Kinga: Ebben igazad van, de azért ez életkor és életszakasz függő is. Például szerintem az nagyon fontos, hogy általános iskolába a lehető legközelebb járjon a gyerek, de középiskola, egyetem már nincs minden sarkon. Vagy felül a villamosra, vagy ül a képernyő előtt otthon, és akkor mégiscsak az a jobb, ha mozog, közlekedik, bemegy a városba. És ha már ott van, akkor már az a jó, ha kiülnek ott valahova és vannak helyeik, ha élik és használják a várost. De a munkahellyel kapcsolatban nagyon egyetértek.
Dávid: Persze, ne értsetek félre, egyáltalán nem vagyok a szélsőségek híve, nyilván nem azt mondom, hogy most aztán mindenki maradjon otthon és ne menjen sehova. Inkább az arányokat tolnám el.
Róka úr: Már csak egy, de fontos kérdésem maradt: hogyan tovább a városi meséléssel? Milyen terveitek vannak?
Kinga: Az én terveim két síkon mozognak. Az egyik az idegenvezetés, ami persze kérdéses, hogy lesz-e még egyáltalán, lesznek-e turisták és idegenforgalom… Ez még a jövő zenéje. A könyvekkel viszont mindenképpen folytatom, nagyon hálás vagyok, hogy elkezdtem ezt a sorozatot, enélkül most sokkal nehezebb lenne. A Mesélő után jött A Várnegyed titkai, aztán A Duna kincsei, és májusban fog kijönni a Kilátók és miniszobrok. Ez egy mikro-makro perspektíva a városban, próbáltam összekapcsolni a madártávlatot és a békaperspektívát, szerintem nagyon izgalmas ellentétpár lett. Számomra a könyv egyik legnagyobb hozadéka az, hogy nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítani a miniszobrok alkotójával, Kolodko Mihállyal. Miután megkerestem őt, többször találkoztunk, mesélt az életéről, szobrairól, terveiről, többször voltam a műtermében. Kolodko összes szobra benne lesz a kötetben, az is, amit elloptak, a művész pedig mesél a szobrok történetéről, jelentéséről. És elárulok egy titkot is: van egy olyan miniszobor, ami már benne lesz a könyvben, de a városban még nincs kint – a művész aznap fogja kitenni, amikor a könyv kijön a nyomdából… Ő már próbából kitette, ekkor fotóztuk le, betettük a könyvbe, de a szobor most nincs ott. Amikor a könyv megjelenik, kikerül a szobor is, és onnantól a szobor, a könyv és a város együtt fognak élni… A sorozatot egyébként folytatjuk, már a következő könyvön dolgozom – de hogy az miről szól, egyelőre maradjon titok.
Róka úr: Annyit azért elárulsz, hogy hogyan választod ki a Zsebkönyvek sorozat témáit?
Kinga: Valahogy formálódnak bennem. A Várnegyednél éreztem a hiányt, gyorsan változik a környék, de nincs igazán feldolgozva. A Duna kincsei egy múltidéző munka, itt kezdődött nálam a múltban kutakodás. Most is folyamatosan a régi újságokat bújom, minden nap elolvasom, hogy mondjuk 100 évvel ezelőtt mit írtak az újságok… A Dunás könyvben ez az időutazás tetten érhető, sok a korabeli részlet: kávéházi jelenetek, épületek megnyitója, dunai halászok… A Kilátók és miniszobrok pedig úgy jött, hogy szeretek felmászni épületek tetejére, a miniszobrokat pedig nagyon szeretjük a gyerekekkel. A miniszobrok nem töltenek meg egy teljes könyvet, de a kettő együtt szerintem helyes kötet lesz.
Róka úr: Dávid, mesélsz te is a Templomsétákról, és arról, hogy lesz-e folytatás?
Dávid: Ez egy félig dizájnkönyv, albumszerű, félig pedig egy zsebre – legalábbis retikülbe – tehető kis útikönyv. Van egy kiadó, a Kedves László Könyvműhelye, nála jelent meg Kovács Daninak két építészeti könyve, az Art Déco és modern Budapest, illetve a Szecessziós Budapest, és a kiadó megkeresett azzal, hogy csináljunk valami hasonlót. A templomokat én ajánlottam neki mint témát. Én kicsit szigorúbban vettem a sétát, központi szempont lett, hogy tényleg bejárhatóak legyenek az útvonalak, mindegyik legfeljebb 5 km, hogy mindenki lesétálhassa, így aztán sok minden ki is esett a könyvből, de megmaradt ez a praktikuma. A merítés nagyon tág, benne vannak a romok, szentélyek is, és azok az épületek is, amelyek eredetileg nem templomnak épültek, de így használják őket. Gulyás Attila csinált hozzá nagyon jó képeket, aki profi épületfotós. A képekhez pár bekezdéses leírások tartoznak, így mozaikszerűen áll össze az adott városrész története, egy építész életútja, vagy egy építészeti stílus, korszak. Nagyon izgalmas játék volt a séták összeállítása, azt tervezgetni, hogy hogyan jutsz A-ból B-be, de akkor ez itt nem esik útba, átkerül egy másik sétába… És fantasztikus érzés látni, hogy vannak, akik Instán megcsinálják ezeket a sétákat, végigfotózzák és kirakják. Nagyon élveztem az írást, szóval lesz következő, folytatjuk a templomi tematikát, de most Budapesten kívül.
KAPCSOLÓDÓ BEJEGYZÉS:
