Mesék a sátor alatt

Gombos Katával, a Kisgombos Könyvek kiadójával, A két csillag című egészen rendhagyó mesegyűjtemény szerkesztőjével és fordítójával beszélgettünk

A két csillagnak számtalan különleges tulajdonsága van azon túl, hogy gyönyörű, hogy a mesék a legszebben beszélnek az élet nagy kérdéseiről, és hogy egy francia vándor mesemondó gyűjtéséből készült. A legfényesebben világító különlegessége azonban számomra az, hogy ez a könyv olyan, mintha élne. Önálló lénye van. Beszél hozzád és Te nem felejtkezel el róla. Jelen van, ott van veled. Így beszél Neked a világról, így teszi fel a Neked szóló kérdéseket.
Gyógyír a világ sebeire – úgy hiszem.

Kata: Igen, Samuel személye mindenképp hordozza ezt a kérdéskört.

Egészen rendkívüli, ahogy a nagyvilág számtalan ismeretlen dolgával teli hátizsákjával egyszer csak váratlanul az otthonunkba toppan – a legszemélyesebb terünkbe –, majd a meséin és a személyes történetein keresztül olyan szálakat képes megmozgatni bennünk, amelyek révén rögtön barátságosabbnak érezzük a világot és a benne lakókat.

Samuelt az indította el az útján, hogy úgy érezte, a médián keresztül felé áradó hírek a világról mindig annyira elképesztően negatívak, hogy azok biztosan nem fedik a teljes valóságot. „Ebből elég! Tényleg ilyenek az emberek? Megyek, és megnézem!” Ő nem turistaként forgolódik a világban, s nem is vendégségbe érkezik hozzánk. Az emberek hétköznapi valóságát látja, amikor mesemondó útjain befogadják őt egy-egy éjszakára az otthonukba. Belecsöppen egy család estéjébe: érzékeli, hogy mi foglalkoztatja őket éppen, látja, mi van a hűtőjükben – nincs idő rendet rakni… Azt eszi, ami épp van. Abba kapcsolódik be, ami épp zajlik. Ez a tekintet egészen kivételes.

Azt hiszem Samuel az utazásai, találkozásai során valóban otthonra lelt a világban, bámulatos bizalommal mozog benne.

Juli: A címadó mesében apai örökségként jelenik meg, de persze ezerféleképp megtanulhatjuk az életben, hogy a legfontosabb jelen lenni a pillanatban és az örömet megosztani másokkal. Mintha ez a mese volna, ami azt a bizonyos sátrat adja a mesék feje fölé, amiről írsz az előszóban:

Maga a könyv pedig olyan lesz a meséknek, mint egy ház: tetőt emelünk föléjük, hogy megvédjük őket a következő generációk számára. Vagy nem is ház, a könyv – „képzeld csak el kinyitva, lefelé fordítva” – inkább sátor, melynek védelmében a mesék továbbvándorolhatnak.

Hogy látod ezt?

Kata: Nagyon érdekes, amit mondasz, mert a könyvnek valóban erős üzenete, hogy ami jó, azt csak úgy tarthatod meg, ha másokkal is megosztod. Ám A két csillag című mese valójában utolsóként került be a kötetbe. A „sátormese” számunkra A földműves és a juhász volt, amit Samuel 2016-os látogatása során mesélt el a családomnak. Akkor értettem meg, hogy az általa hallott történeteket egyszerűen nem tarthatom magamnál, meg kell őket osztanom. Ez a mese is működik „szöveg feletti szövegként”, valahogy így: a mesemondó a vándorló életet élő juhász, a mesék hallgatója a helyhez kötött életet élő földműves. Annak ellenére, hogy életmódjuk különbözik, barátok: arra fordítanak figyelmet, ami közös bennük, nem arra, ami elválasztja őket. A kincset (a meséket), amit a juhász talál a földműves földjén, egyikük sem tekinti magáénak. Továbbadják őket, s ezzel hozzájárulnak ahhoz, hogy több ezer madár, kiszabadulva kötelékeiből, újra szárnyalni tudjon. Ez pedig csodálatos módon lehetővé teszi olyan magok elvetését, melyekkel a nagylelkűség, szeretet, önzetlenség kertjét hozzák létre maguk körül. Engem ez a mese indított el és adott bátorságot, hogy belevágjunk a közös könyvkészítésbe.

A két csillag pedig szép végpontja volt a mesegyűjtő munkának: már elkészült a kiválasztott hat mese fordítása, elkezdődött az illusztrációs folyamat is Szimonidesz Hajnival, amikor egyszer csak, ugyanazon a napon rádöbbentünk Samuellel, hogy lehetetlen, hogy hat mese legyen a könyvünkben, mindenképp hétnek kell lennie. Elfeledkeztünk a teljességről! De melyik legyen az? A pauszlapok által strukturált könyv sok korlátott szabott, így csak egy rövid történet jöhetett szóba. A megoldás különös módon érkezett: hajnali kelésemkor egy hangüzenet várt a telefonomon, Samuel ezen keresztül mesélte el A két csillagot, amit egyébként egy kanadai barátja szintén telefonhíváson keresztül mondott el neki pár nappal azelőtt, egy mesemondó szeminárium keretében, melyen őt is felkeresték az óceán túlfeléről. A helyzet külön szépsége, hogy ez a mese eredetileg Bretagne-ból származik, Samuel szülőföldjéről.

Juli: Hm, akkor az is lehet, hogy ez a mese a kulcs, a sátor ott a középen, s a végén repülhetnek a madarak!

Kata: Igen! (nevet)

Juli: Fel tudod idézni, milyen történetet meséltetek neki?

Kata: Persze, bár mindre talán nem emlékszem. Az első kérése az volt, hogy énekeljünk neki egy magyar népdalt. A jó öreg Tavaszi szél… tetszett neki a legjobban, amit aztán meg is tanult és azóta körbefurulyázta vele a világot. A meséink közül a Sót biztosan meséltem neki (azóta ő is meséli) és a Derék Jankót. Olyan érdekes. Amikor történet kér, ragaszkodik ahhoz, hogy a történet népmese legyen, ugyanakkor nem engedi meg, hogy könyvből olvassunk fel, az érdekli, ami ott él az emberek szívében. Fejből kell mesélnünk neki, élőszóval. Ez a gyűjtemény épp emiatt is érdekes, mert azokat a történeteket tudja felmutatni, amelyekkel az emberek most bátorítják, vigasztalják vagy egyszerűen csak szórakoztatják egymást – amelyek valóban elevenen élnek, nem kell őket leporolni.

Juli: Erősen gondolkoztam, milyen mesék mondanék el, ha Samuel megkérne, hogy mondjak el egy történetet. Megszeppentem, mert rájöttem, hogy amit fejből tudok, az vagy olyan, amit mi magunk improvizálva költöttünk egymás között a férjemmel, vagy valamiért erősen személyes töltete van, mint pl. Anyukám saját kézzel leírt, illusztrált könyvecskéjének, amelyet a fiamnak adott első karácsonyára azzal, hogy neki ezt a nagymamám nagyon sokszor mesélte. Nekem ugyan nem mesélte egyikük sem, de most, hogy én olvasom a fiamnak, megjegyeztem. Egy orosz mese egyébként.
Samuelt érdeklik az improvizált mesék is vagy olyasmit nem gyűjt?

Kata: Nem, mindig úgy fogalmaz:

azt mondjátok, ami régi, ami a ti hagyományaitokból származik.

Ezt a behúzó erőt hozzák létre Szimonidesz Hajni képei, melyek már a mesék elején rögtön feltartóztatják az olvasót, gyalogos, sétálós, elmerengős tempóra kapcsolják az olvasást, befelé fordítják a mesék kezdetén felvetett helyzeteket, kérdéseket.

A mesehelyszínekbe szinte valóságosan besétálunk a teljes oldalas képekre terülő, pauszlapon látható lábnyomokkal, követve a vándor mesemondó lépteit. Majd ezt az oldalt legtöbbször még egy hatalmas panorámaoldal is követi, mielőtt a cselekmény folytatódna. Nekünk magunknak is meg kell állnunk a végtelen, veszélyeket sejtető, erőtől duzzadó óceán partján, beleszédülni a hegyek magaslataiba és mélységeibe, részévé válni a madarak szárnyalásának, belépni egy új, ismeretlen világ kapuján…

Mindig a mese döntötte el, hol van szükség megállására – van, ahol ezek a panorámák záróképekké váltak.

Juli: Mint például a nagy fa alatt…

Kata: Igen, A vak és a vadász című mese és A szabó története így kívánta meg.

Juli: Arra készültem, hogy milyen jó lesz, ha majd leülök és egy ültő helyemben hamar elolvasom a könyvet. Persze félbeszakított az élet az első mese után, de akkor már egyáltalán nem is bántam – rájöttem, hogy ezzel a könyvvel nincs értelme sietni sehova. Nem véletlenül van benne hét mese, és nem tizenhét, negyvenhét.

Kata: Pontosan, ezért is írtam bele az előszóba, hogy gyalogosan, tudatosan összeállított hátizsákkal menjünk. A meseidőre egy felnőttnek ugyanúgy szüksége van, mint a gyerekeknek – hogy ne fél lábon, vacsorakavargatás közben vegyük a kezünkbe ezt a könyvet…

Juli: Ahogy belemélyedtem, ünnepi élménynek éreztem, hogy itt és most olvashatom A két csillagot.

Kata: És képzeld, ez nem múlik el… mert amikor a nyomdából megérkezett a könyv, én is alig vártam, hogy elolvashassam. A gyerekeim csak néztek rám és nevettek. Pedig ezek a történetek tényleg olyan kérdéseket vetnek fel, amelyekkel egy gyerek és egy felnőtt ugyanúgy találkozik: pl. igazságtalanul ítélnek meg minket, el kell szakadnunk valakitől, betegséggel, halálfélelemmel kell megküzdenünk.

Juli: Milyen érzés volt úgy fordítani Samuel meséit, hogy tudtad, ezúttal nem családi körben osztod meg őket, hanem egy könyvben rögzíted?

Kata: Samuel lejegyezte nekem franciául a történteket, amelyek a fejében voltak, ám hamar szembesültem azzal, hogy ezek nem aprólékosan kidolgozott szövegek, így nem egy klasszikus fordítói munka vár rám. Ráadásul én úgy olvasom az írásait, mintha ott ülnénk vele a diófa alatt, hallom a mesemondó hangját, a sajátos intonációt, a kísérő citeraszót, de ezzel az olvasók nem lesznek így. Tehát nekem a történeteket és egyben a mesemondó élményeket kellett együttesen írott szöveggé alakítani. Először zavarba jöttem ettől, mert nem csak a mesékkel, de azokkal a szituációkkal is össze kellett hangolódnom, amelyekben Samuel az egyes meséket másoktól kapta.

A mesék egy távoli tájról jönnek, távoli emberek szívében gyökereznek, én messze vagyok tőlük, de mégis úgy kell ezeket a történeteket rögzítenem, hogy hitelesek legyenek és minden egyes szavuk igaz maradjon. Ráadásul akkoriban nem is tudtam Samuellel sűrűn beszélni, két kezével épp a kőházát építette Bretagne-ban, kevés internetkapcsolata volt. Nem kérhettem, hogy küldjön nekem ezernyi fotót az útjairól. Mit csináljak? A világháló segítségéhez fordultam. Megnéztem Dél-Mexikónak azt a tartományát, ahol A bölcs és a madár meséjét egy maja származású ékszerkészítő Samuelnek elmondta. Megpróbáltam virtuálisan arrafelé kalandozni, beleélni magam abba, amit Samuel láthatott. Ez nem a mese világa, hanem a meseforrás világa volt, de óriási segítséget jelentett ez a kutakodás. A mesék tartalmi magjából és ebből a saját, képes utazásból majdnem minden történethez született bennem egy szimbolikus mondat vagy félmondat. Egyszerűen csak így tudtam elkezdeni az egész folyamatot. Csak így tudott megszületni bennem a mese. Például mikor Mexikóban „jártam”, ezt írtam:

„Élt egyszer egy öregember, valahol messze-messze a hegyek közt, ahonnan a források indulnak, és ahol az utak véget érnek”.

Mikor leírtam őket Samuelnek, nagyon megszerette őket, így ott is maradtak a mesék elején.

Juli: Gondolom, a könyv harmadik alkotója, Szimonidesz Hajni is bejárt egy hasonló utat. Hogy találtatok egymásra?

Kata: Bár Hajni jellemzően gyerekkönyv illusztrációkat készít, régóta gyűjtöm magamban azokat a képeit, képrészleteit, amelyekben megjelenik a sokkal festőibb, líraibb stílusa. Ismertem és szerettem ezt a látásmódját: a fűben heverő kislány mellett kikandikáló kis virágokat, a levegő rezgését egy-egy képen… Szerettem volna, ha az illusztrációk megszólítják a felnőtteket is, és kivonják a könyvet mindenféle kategorizálásból, de volt még valami: azt kértem Hajnitól, hogy csak a mesék helyszíneit ábrázolja, ne legyenek szereplők sehol, hogy az olvasók teremthessék meg őket magukban, de ugyanígy ne ábrázoljuk a cselekményt sem. Olyan fantáziaindító képek legyenek, amelyek az utazásképzetet erősítik, és felébresztik a teremtő képzeletet.
Aztán lassan mégis hagytam, hogy egy-egy figura felbukkanjon, de csakis háttal vagy távolról. Személyiségábrázolás nélkül, hogy mindenki tudjon kapcsolódni hozzájuk.

Juli: Azt hiszem, ez igazán nagyon jól sikerült.

Kata: Hajni utólag mondta, hogy ő még ilyen megrendelővel sohasem dolgozott:

mások azt kérik, illusztrálja a meséket, én ehelyett azt mondtam: fessen fűszálakat, sokat. (nevet) Mi az, hogy fessen fűszálakat? A viccet félretéve ő ezt pontosan értette, hiszen mi minden benne van a fűszálak mozgásában, abban a mozgásban, amit a szél hoz… 

De azért szokatlan kérés volt számára, ahogy eleinte az is, hogy nagyon szorosan kezdtünk együtt dolgozni. Nem így terveztük, de mégis, egy idő után teljesen természetes módon összekapcsolódtunk… Ő is adott nekem nagyon jó ötleteket, oda-vissza áramlott az egész. A napokban mondta nekem, hogy A két csillagot szakmai munkássága csúcspontjának érzi – hogy ilyen talán többet nem is lesz… Ez nagyon jólesett, és magam is azt gondolom, hogy valami olyasmit hoztunk ki egymásból, ami mindkettőnk számára rendkívüli.

Juli: Az biztos, hogy megismételhetetlen. Ez a rendkívüliség kívülről is jól érezhető és pontosan látható. Számomra is abszolút csúcsot jelent ez a könyv, ami Hajni munkásságának általam ismert részét illeti – eddigi leggyönyörűbb képei, amit benne látok.

Kata: Tényleg csodálatosak. A munka során mindketten kiszakadtunk abból, amit megszokott módon csinálunk, s az lenne a legszebb, ha az, aki kézbe veszi ezt a könyvet, maga is ki tudna lépni a berögzült gondolataiból, érzéseiből. Érdekes, hogy a folyamat gyakorlatias elemei is milyen hatással vannak a teljes egészre. Minden mindennel összefügg, tényleg.

Juli: Az az impresszióm az elbeszélésed alapján, a ti történetetek is igazán méltó a mesékhez. Ott van benne – ahogy a mesékben is az osztozás, a hála, amely jó, ha a félelem helyett ki tudja tölteni a lelkünket. És aztán jönnek a váratlan ajándékok.

Kata: Valóban, mi mindhárman megéltük ezt a könyvet, miközben dolgoztunk vele.

Juli: Ha ránézel a Kisgombos kiadói palettájára, miképp foglalja el helyét A két csillag?

Kata: Ez a legnagyobb csillag… A három másik könyvünk is szerelem-könyv, de mindhárom adaptáció. Közülük a Pipó utazása a leginkább fontos számomra, teljes valómmal tudom újra és újra befogadni valahányszor olvasom. Ugyanakkor A két csillag nem lenne, ha mi nem adtunk volna neki életet, itt született meg köztünk-bennünk (egyébként pont kilenc hónap alatt). Ez egy alkotófolyamat volt, a többi pedig könyvkiadói munka, még ha a legjavából is.

Juli: Mondanám, hogy ez irigylésre méltó, de nem illene a könyv lelkületéhez. Úgy mondom inkább – pontosabban: ez csodálatraméltó!

Kata: Mikor először a kezembe vettem a könyvet, azt éreztem, hogy én ilyennek szerettem volna látni, s innentől minden örömteli visszajelzés újabb és újabb ajándék.

Juli: Mikor lesz bemutatója a könyvnek?

Kata: Tervezek könyvbemutatót Biatorbágyon a Kisgombosban, és Budapesten is. Szeretném, ha Bajzáth Marcsi mesélne A két csillag történeteiből, természetesen élőszóval. Ő nagyon kedves pártfogója a könyvünknek és ez nagyon megtisztelő, bátorító. S talán valami csuda technológiával Samuelt is magunk közé tudnánk ültetni online. Olyan csodálatos lenne, ha találnék egy olyan helyszínt, ahol tűz körül tudnánk mesélni, énekelni, finom ételeket megosztani. Mióta ezt kitaláltam, nem is tudom másképp elképzelni! Amikor ez a helyszín meglesz, akkor rendezzük meg a budapesti bemutatót, még ha esetleg tavaszig kell is várni rá.

De addig is, gyertek el november 19-én, péntek este a Kisgombosba, ami – lássuk Samuel szemével – még gyalog és hátizsákkal sincs messze senkitől!

Fotók: Samuel Allo Au fil des hommes című útikönyveiből és Kata személyes fényképei közül származnak

---

---