Egy lakótelepi betlehemes vallomásai

Rutkai Borival beszélgettünk – örökifjúságról, hópótlásról, karácsonyról

A kérdéseket Bori legújabb könyve és lemeze ihlette, a Mandulka és a Karácsonyvár.

Juli: A könyvvel kezdtem. Direkt megvártam, míg megérkezik, a zenét csak utána kezdtem el hallgatni. Annyira kíváncsi voltam, milyenek a mesék! Számomra a Mandulka-könyv olyan, mint az egyik mesédben készülő karácsonyi befőtt, amit valahol eltettünk a gyerekkoromban, és aztán szépen megvárt engem. Persze ez a befőtt a te speciális receptúrád szerint készült – magamban úgy hívom: a 70-es 80-és évek gyereklelkiségének romlatlan konzervje.
Hogy jött ki belőled? Régen érett már – gyűltek benned ezek a karácsonyi jóérzések, emlékek, amíg aztán el nem jött az ideje, hogy leírd, vagy felkérésre készült a könyv?

Bori: A Zsebtenger – amivel a Pagonnyal való együttműködésünk kezdődött – egy tavaszi-nyári könyv. Szerkesztőim ötlete volt, hogy alkossunk egy igazi tuttifrutti könyvet: legyenek benne aktivitások, kis történetek, ne csak dalszövegek, mint a korábbi könyveknél, s aztán később legyen majd egy őszi-téli könyv is. Így indult útjára a Mandulka, de aztán a Zsebtengerhez képest mégis más lett. Bár maradtak benne aktivitások, nem kerültek bele pl. a receptleírások, mert a mesék egyszerűen nem hagyták magukat, önálló életet kezdtek élni.
Jöttek a részletek – olyan, mintha belezoomolnék a sztoriba, s elkezdeném látni a részleteket. Elképzelem, ahogy ülnek a manógyerekek Mandulkával a verandán, körülöttük a macskák, és persze a gyerekkori és felnőttkori emlékek is megjelennek, amelyek mind igaz történetek, illetve az igaz történetek továbbgondolásai.

Például az első rajztanárommal, Szabó Imre bácsival való közös betlehemezések… Én voltam Heródes király Jaruzelski-napszemüvegben, diktátorkalapban. Szerencsére nem vette észre az iskolaigazgató, hogy Imre bácsi mennyire progresszív volt. A többiek rajtam kívül persze mind rendes angyalkák voltak, „kiskamasz” Szűz Mária, egyebek. Ezzel a sulit is végigjártuk. Ez, az osztálytársaimmal közös színjátszó kör kimagasló teljesítményeket produkált. Volt, hogy bevittem egy karton Mikulást, és a kicsiknek csináltunk Télapó-műsort. Írta, rendezte, főszerepet játszotta… Borzasztóan aktív voltam akkor is.

Aztán később a saját haverjaimmal mentem regölni is, úgy 11-12 éves koromban, hármasban a lakótelepen. Tök jó volt. Ez a mániám lett – gimnáziumban már egyedül mentem betlehemezni. A Siralmas a világ, nekünk, bűnösökneket énekeltem az osztályok között járkálva.

És vannak felnőttkori karácsonyokhoz kötődő történetek is: egy időben éltem Szentbékkállán, ahol hozzánk szegődött két cica – ők onnan szöktek be a mesékbe.

Juli: Pont odaképzeltem őket. Sőt, az egész kiskertet.

Bori: Igen, Szentbékkálla abszolút csúcsmodell volt a könyvhöz, mert ott lehetett ezt a manófalvi hangulatot élőben megélni, amire én lakótelepi betlehemesként mindig nagyon vágytam, s aztán felnőttkoromban megvalósult. A gombaházas festmény szinte egy az egyben a szentbékkállai ház megmanósítása. A fürdőszobai jelenet is annak a háznak, életszakasznak állít emléket – ez már friss nosztalgia.

Juli: Mandulka manóanyóka egyszerre ifjú szerelmes szív, egyszerre csodákban élő gyerek, egyszerre nagymamai lélek, aki mindenkiről gondoskodik, aztán később egy világjáró régi barát visszahozza az életébe a kalandokat. Mandulka teljesen kortalan. Te hogy éled meg ezt az életedben – sajátodnak érzed ezt a kortalanságot?

Juli: Ha kívánhatnád, hogy mi legyen az, ami feltétlen elérjen a gyerekekhez a könyvből és a zenéből, mi volna az? Mit lenne jó feltétlen odacsatornázni a mai kisiskolásokhoz?

Bori: Valahogy a felnőttekkel egyszerre kellene ezt csinálni, mert úgy látom, hogy a felnőttek hatása nagyon fontos. Talán azt, hogy egyszerre tudjanak lelassulni, egymásra-figyelősebbek lenni. Akár egy egyszerű szertartással, mint a búzaültetés. Hogy mindent kicsit meghittebben tudjunk csinálni. Mert mindenki kicsit hiperaktív, mindenki szanaszét… Hogy az legyen a fontos, hogy mi van a másikkal, ne az, ami velem történik.

Ugyanennyire nélkülözhetetlen a természettel való kapcsolódás is. Egyik legszebb karácsonyom az elmúlt években, amikor a kis családommal kimentünk a természetbe, kivittük az ajándékokat, sütiket, forralt bort, és egy fenyőt feldíszítettünk – persze, csak finoman, hogy ne terheljük nagyon, még hó is volt talán… Kicsit zenélgettünk, énekeltünk. Olyan fontos, hogy ne “műanyag” karácsonyunk legyen – hogy ledarálod az ünnepet a pláza és az idegösszeomlós vacsora között a nem annyira akart rokonokkal. Inkább kiránduljunk, nézzük a csillagokat!

Juli: Úgy érzem, ez nagyon jól átcsorog felénk a könyvből. Rám kifejezetten erősen hatnak az elhalkulós, csöndes képek a kis kertből, amikor állunk a sötétben és nézzük, hallgatjuk a hóesést. Csak ne gyötörne annyira a hóhiány! Számomra még feldolgozatlan helyzet, hogy minden karácsonyi mese, amit a fiamnak mesélek csupa hó, miközben mostanában nagyon meg kell becsülnünk minden havas percet.

Bori: Ez az egész abszolút egy hópótló vállalkozás. Meg is fogalmaztuk ezt egy meditációban a lemez végén. Hómániás vagyok – már arra is gondoltam, hogy Bánkútra költözöm, mert ott van a legnagyobb esélye annak, hogy hó legyen.

Juli: A lemezen, mintha ezúttal még több dal várna ránk, mint máskor. A könyvhöz képest pedig mintha kevesebb lenne az elcsendesülős idő, mindent elsöpör a mulatság, a tánc. Jól érzékelem?

Bori: Igen, nagyon színes kavalkád lett és nagyon táncos. Gyerekkoromban rengeteget táncoltam apukámmal és anyukámmal – szeretném ezt továbbvinni, a szuper családi diszkókat, télen-nyáron és minden időkben.

Juli: De nem vagy egyedül. Milyen az élet a zenésztársaiddal?

Bori: Ők tényleg mesebeliek. Nélkülük semmi nem lennék – vagyis nem az, aki. Annyira fontos a létezésük, egyéniségük, szeretetük. Nemrégiben kicsit meg is változott a legénység, lett két új zenészünk. Nagyon szépen, tesósan vagyunk együtt. Hófehérke és a négy törpe – az alapzenekar.

Juli: Jól emlékszem, hogy úgy van általában, hogy te hozod a zenei ötletet, és a többiek bontják ki?

Bori: Igen. Mindig. Az énekdallamot én hozom, addig énekelek, amíg nem lesz karakteres. Onnantól kezdve tudnak dolgozni a többiek. Mindannyian zseniálisak, hozzáteszik a saját fűszereiket, tudásukat, kreativitásukat. A legjobb közös varázslás.

Juli: És hogy alakul ki ez a fergeteges műfaji kavalkád? Az indulóktól a raggae-ig? A cirkuszi zenéktől a funky-ig? Hogy működik: beszéltek róla vagy szavak nélkül formálódik a zene?

Bori: Kísérletezők, játékosak vagyunk. S mivel nem úgy születnek a dalok, hogy leülök a zongorához vagy a gitárhoz – nem játszom hangszeren -, így nem történik az, hogy eleve beterelődnének egy mederbe. Rengeteg minden a próbán alakul ki. A lakótelepi Télapó eredetileg egy kuplé lett volna, de punnyadtnak találtuk. Aztán jött egy ötlet, hogy mi lenne, ha kortárs funkyba tennénk át – mindezt az utolsó, stúdió előtti próbán. Ez lett az egyik kedvencünk.

Juli: A gyerekek imádják végigtáncolni a koncertjeidet. Milyen élmény ez a számodra?

Bori: Az utóbbi időkben a legjobb megtapasztalásra a B32 előtti gyerekkönyves fesztivál adott alkalmat. Hihetetlen volt! Azt az extázist! A nulla évestől az első-másodikos korúakig… Teljes önálló extázisban voltak. A másféléveseknek van egy sajátos extázisa: vigyor a szájon, rugóznak, teljesen el vannak szállva. A nagyobbak tudják a szövegeket, és ugyanúgy bólogatnak, mintha rock koncerten lennének. Aki ránk cuppan, menthetetlenül addiktív lesz. Ez egy speciális alkatot igényel. Nem vagyunk tipikus közönségzenekar, de vannak jó ízlésű gyerekek. 🙂

Csak mindig kiöregednek. Az jó, ha vannak tesók, mert akkor családon belül átadják a rajongást, egyébként nekünk folyamatosan piacot kell gerjeszteni magunk körül. Most épp érzek egy generációs váltást, de lehet, hogy csak a járvány miatt érjük el kicsit nehezebben az embereket, mint pár évvel ezelőtt.

Juli: Valahol, valamikor valakinek azt mondtad, hogy reneszánsz emberként élsz. Ezt most is fenntartod?

Bori: Hú, ez nagyon nagyképűen hangzik. Olyan értelemben, hogy mindenfélét csinálok, igen. Olyan furán hangzik, hogy összművész, de nincs mit tenni, ezt csinálom. A cselédet hívják mindenesnek. (Nevetünk, pedig Bori félig komoly.)

Juli: Nem nehéz, hogy ennyiféle művészeti ágban alkotsz egyszerre?

Bori: Néha zavar, hogy mennyire sok eszköz kell ahhoz, hogy mindent műveljek, hogy folyamatosan rendet kell raknom – a festékek, a bábok mind rám vannak nőve. Túl sok a tárgy, túl sok a kreativitás, lehet, hogy olykor le kellene adni valamit. A mindenesség azért jó, mert a szolgálat irányába tarthat –kevésbé a tárgyi produktumok felé. Az viszont vicces, hogy elismeréseket általában azért kapok, amit nem tanultam. Úgy vagyunk Fonogram-díjasok, hogy én hivatalosan nem is vagyok zenész. Nem vagyok festő sem, illusztrátor sem, csak videóművész. Az utóbbi kivételével mindent önfejlesztő módon tanultam, aztán pedig a dolgok egymást is fejlesztik. Ez az összenövés inspirál a legjobban.

Juli: Találsz jó társakat a képzőművészeti tevékenységekhez is?

Bori: Most egy kicsit egyedül vagyok ebben, de Klement Csabával közösen megalkotni a Zsebtenger-klipet fantasztikus volt.

Juli: Találtam egy olyan kifejezést magamban arra, amit a Mandulka-könyv és a lemez kínálnak nekünk. Intuitív folklór. Valami, ami a te személyes érzésvilágodból jön, meg van szűrve az intellektusod által, idehoz valamit a múltból, mégis tökéletesen itt és most van.

Bori: Ó, én mindig nagyon vonzódtam a néprajzos dolgokhoz. Varázslatok, mesék, mágiák. Jó ez az intuitív folklór.

Juli: Azt is szeretem, hogy minden olyan szépen összeáll: kortalanság, gyermeki időtlenség és a világok közötti határtalanság! Olyan jó, hogy a meséidben van átjárás a különböző világok között.

Bori: Amikor Mandulka és Tihamér a gyerekekkel visszamennek a Karácsonyvárba, az olyan, mintha Borsó és Tóbiás az ő megelevenedett gyerekkori önarcképeik lennének. Mintha egy tükörtörténet volna – úgy látjuk a két mostani manógyereket, amilyenek Mandulkáék lehettek kiskorukban.
Kicsit talán furcsa is ez a szituáció, hiszen ők négyen nem egy család. Mit keres karácsony másnapján együtt ez a négy ember egy fotelhotelben?
Ez egy tükörjáték – gyerekkori önmagukkal való találkozás. A gyereklét megélése a karácsony mágikus, elvarázsolt állapotában. Ott van benne, hogy a felnőttek is (lehetnek) gyerekek.

Juli: Ráadásul szünet nélkül. Minden ünnep egyszerre van a Karácsonyvárban. Azt remélem, hogy ha Mandulkáék történeteit valaki szülőként kézbe veszi, akkor gyorsan átugrik ebbe a mágikus állapotba, s ha a meséket netán nem is osztja meg a gyerekekkel, de a mesék lelkiségét magával viszi a hétköznapjaiba, és ez hatással lehet az életére. Azért persze ossza csak meg, ha van kivel!
Ritka, hogy felnőttként valóban kapjunk valamit egy karácsonyi könyvtől, de amikor valami ennyire személyes kávéfőzőkészüléken van lefőzve, akkor az elég erős tud lenni ahhoz, hogy beindítson valami újat. Köszönöm az élményt.

Ó, Manci néniről megfeledkeztem.

Bori: Igen, én is épp most gondoltam Manci nénire.

(Manci néni egy kedves idős hölgy, aki magányos macigyűjtőként éli az életét, de aztán egyszer csak történik valami, ami kizökkenti. – a szerk.)

„Hogyha minden hópehely egy-egy betű volna, akkor ez a hóesés téli mesét írna.”

(Részlet az Eltévedt hópehely c. dalból)