A csipkefüggöny mintát rajzol a padlóra

Ágnes és az álmok kulcsa

Kati Vuorento „finom, de vagány-lányos” borítója a bájos Ágnes-kéziportréval és varázsos tipográfiájával megkapóvá teszi Tuutikki Tolonen könyvét. A kötet egy sorozat első része, bár úgy hiszem, magában is megáll a helyén. 

Az sem kérdés, hogy hol lehet a helye. A gyorsan felfalható kiskamasz lányregények polcán? Egyértelműen igen. Az a különleges vonzerő azonban, amely híven tükröződik már a borítón is, nem azonnal bontakozik ki előttünk, s nem feltétlen rögvest mutatja meg, mennyire megalapozott. Kíváncsisággal fogtam a kezembe, de eleinte aggódva emelgettem a szemöldököm néhány apróság miatt. A könyv teljességét ismerve már valóban apróságoknak tűnnek az afféle panaszaim, mint hogy a kiskamasz főhősök karakterei nem túl egyediek, párbeszédeik olykor nem a leghitelesebbek, a nyelvezete itt-ott túl merev, nem elég individuális.

Ágnes nyomozása egy elhagyatott sírkőnél kezdődik – akkor még csak a bájos beagle-kutya zsánerfigurájával kiegészülve –, majd egy titokzatos villa felfedezésével és egy titokzatos Agnes Margaretha (nem ő lesz az utolsó, aki Agnes ebben a történetben) nevű nő személyének felkutatásával folytatódik. A nyomozáshoz szegődő társ egy fiú lesz, Topo, aki Ágneshez hasonlóan csonka családban él, ugyanúgy frissen beköltöző a finnországi porfészekbe, csupán egy év előnye van a beilleszkedés előtt álló Ágnessel szemben. 

Az unalmas nyár varázslatos utazássá válik. Nincs ebben sem semmi újszerű vagy lenyűgöző, a fiúbandába való beolvadás nehézségei is tipikusan olyanok, amilyenek szoktak lenni, ha az ember fia intellektuálisabb az átlagnál. A banda csak háttérben meghúzódó szálat visz – nem is lesz velük sok gondunk, de Tolonen a rövid pillanatok erejéig is fontosnak tartja árnyalni az egyes karaktereket, a főhősökéhez képest aránytalanul, de sebaj. Felsejlik, hogy nem mindenki olyan, amilyennek elsőre tűnik, vannak, akik ha egyedül találkozol velük, jobb fejek, mint a bandában működve tűnnek… Ez a kicsi részlet ígéretes elem, ha a sorozat további részeit várva elképzeljük a két újonc későbbi kalandjait a harmalai suliban. 

Ágnes apja összepakolt és elment. Új barátnője van, ráadásul Magyarországon. A nő pszichológus, válási mediátor. Pikáns. Ágnes dühös az apjára, aggódik az anyjáért. Nem beszélnek. Topi empatikus, de észnél van, nem merül alá a lány által vetett érzelmi hullámoknak, ahogy az nők közt oly gyakran megesik. Ágnest higgadtságra inti – mint kiderül, tapasztalatból, hisz még nagyobb bőröndöt cipel: édesanyja meghalt, édesapja összetört (a regény főidejében már jobban van).

A nagy súlyú családi események azonban nem nehezednek a gyerekek felszabadító kalandjára, az megmaradhat vidám, naiv, egymás ugratásával telő buboréknak, amely eleinte csak pattog utcáról utcára, majd az idő múlásával egyre hatalmasabb lesz, s egyszer csak összeér az élet teljességével, a nagy buborékkal. 

Ágnes álmodik. A saját álmát álmodja? Vagy valaki másét? Ki az a lány az álmában? Ki Ágnes valójában? Csak bámulok, milyen szelíden és észrevétlenül csempészi Tolonen a regény kertjének sűrűjébe az álmok jelentőségét és üzeneteik létjogosultságát. A tükörben látott párhuzamos valóságok kísérteties felbukkanása sem teszi a regényt komolytalanná vagy habzsolóvá, esetleg figyelemhajhásszá: egyszerűen csak a gyermeki érzékelés finomságainak elsöprő erejét fejezi ki. Ki ne emlékezne a gyerekkorából olyan élményre, amikor magára maradva egy tükörrel hosszan elmélázik, s így megszólalnak az élet zajától alig hallható hangok, megjelennek azok a képek, melyeket elfed az itt és most lobogó leple?

A könyv pillanatok alatt von be bennünket egyfajta transzgenerációs hangoltságba, azaz enged bennünket áthajózni olyan vizekre, amelyekről keveset beszélünk, pedig érezzük közelségüket. Mindezt minden légből kapott spiritizmustól mentesen. Ez a legcsodásabb. Bár mágikus találkozások tanúi leszünk, olyan talajon maradunk, amelyen a legtöbben tudunk járni. Ez talán azért alakulhat így, mert a szerző az ifjúsági elbeszélésen keresztül hitelesen szólal meg saját belső képeiről és kérdéseiről, tapasztalásairól. Ezt az apró leíró részek is sugallják, de az is, hogy milyen magabiztossággal rajzol le számunkra komoly családi és személyes veszteségeket egy gyermeki nyomozás keretein belül, s mindeközben milyen gondos finomsággal veti fel a bocsánatkérés, a megbocsájtás, a szétszakadás és összetartozás érzelmi fonalait.

„Ágnes keresztülment a szobán, és leült a puha, rózsamintás takaróval leterített ágyra. Ez volt Agnes Maria ágya? Talán. A délutáni nap átsütött a csipkefüggönyön, és mintát rajzolt a szoba padlójára.”

A nyomozáshoz ráadásul szükséges nem kevés klasszikus logikai okfejtésen alapuló tudás és a hivatali világban vagy a világhálón való önálló boldogulás készsége. Ezekkel rendelkezik a két kalandvágyó, így a váratlan és megfoghatatlannak tűnő eseményeket is magabiztosan tudják kezelni. A háttérben persze ott áll egy-egy (+ egy? – Ágnes apja) gondoskodó szülő is, akik bár kevés szerephez jutnak, együttműködésük nélkül ez az álomfejtés sosem sikerülne. 

„Hogy álmában a dédmama hálóingét viselte, és az ő félelmét és szomorúságát érezte, hogy egy pillanatra mintha ők ketten egy és ugyanaz a személy lettek volna? Akkor vajon valóban csak egyszer találkoztak?”

Üzenhet-e nekünk a dédimamánk álmainkon keresztül? Milyen, amikor egy elhagyatott ház régi tárgyai, az öreg kert fái megszólalnak? Mi történik egy múzeumban, ha az szokatlan személyes kéréssel ellátott tárgyi adományt kap? Ha ezekre a kérdésekre Ti magatok is keresnétek a választ, talán a kislányotok sem fog csalódni…