A fa él

Timothée de Fombelle: Ágrólszakadt Tóbiás

Timothée de Fombelle legismertebb könyve az Ágrólszakadt Tóbiás. Ha valaki ismeri, szereti. Ha ajánlom, gyakran ez a válasz: „Igen, már olvastuk és nagyon szeretjük. Valami ehhez hasonló jöhet!” Jó kérdés: van-e hozzá hasonló.

Tóbiásék világa egészen más világ. Vagy épp, hogy nagyon is olyan, mint a miénk? Tóbiás egy másfél milliméter magas emberke, aki egy egész kiterjedt társadalom tagjaként egy faóriás birodalmában él. Ez a birodalom kicsit olyan, mint számunkra a Föld. Tóbiás édesapja, Egyke Szigfrid nagyon különleges figura: híres kutató és feltaláló. Egy napon feltalál valami egészen különlegeset, ami letaglóz mindenkit, de a csodálat hamarosan gyűlöletbe fordul. Szigfrid rengeteg olyan kérdést tett fel, amit mi is feltettünk és folyamatosan újra felteszünk a bolygónkkal kapcsoltban, de a regény szempontjából legfontosabb felfedezése az, hogy a fa, amin élnek maga is él! Egy élőlény! A nedv, amit kinyernek belőle, egy másik irányból érkezik, mint korábban hitték. A keringés csodájának felfedezése lesz az, ami bajba sodorja őt és családját. A legnagyobb csodák egyike. Persze csak azért, mert ahogy nálunk is a Földön, úgy a fán is sok a harácsoló, kapzsi ember, akik számára semmi sem szent. Szigfridet felfedezésének titkáért a legkegyetlenebb eszközökkel sanyargatják – száműzetésük során fia, Tóbiás is megjárja a fa legsötétebb bugyrait.

A szerencse az, hogy Fombelle fantasztikusan kerek világot álmodott meg olvasói számára: tele a barátság és a nyiladozó szerelem legszebb érzéseivel, az anyai öl békéjével, az apai szeretet megtartó erejével és ezernyi érzéki tapasztalattal, melyet a fa élővilágának nedves-dús rengetegében lehet szerezni.

Amint elődugta az orrát a tavasz, Tóbiás is kidugta az övét a házból.
Már nem gondolkodott: érzett.
Már nem a fejét törte: lélegzett.
A sutba vágta súlyos dossziéit, s Lilia nyomába eredt, akit tervek és felfedezések örvénye szippantott magába. Közösen bebarangolták Alsólombost, elmentek, hogy megérintsék a központi fatörzset, és ismeretlen vidékeken sátorozgattak. Elkalandoztak a nagy határig, ami Liliát mágnesként vonzotta. Ingoványokba vagy éppen elhagyott darázsfészkek fényes barlangjaiba merészkedtek.
– Gyere fürödni – mondta Lilia Tóbiásnak.

Annyian álmodozunk gyerekként apró emberkékről, akik beférnek egy gyufás skatulyába vagy arról, milyen volna bejárni a szobát a mennyezeten sétálva. Fombelle ezt a fából kinövő, gyermeki képzelettől ihletődő világot úgy nevelte fel kertjében, hogy még felnőttként is lesz kedvetek felmászni rá. Különösen annak a részletekben elmélyülni nagyon szerető, szárnyaló képzeletű emberfajtának kiváló irodalom ez, akit boldoggá tesz az is, hogy Tóbiással karöltve járhatja be Csücsöktáj, Gabalycsos és a többi vidék tájait, vele együtt tekintheti át a szereplők családtörténeteit. Ahogy a szerző több interjúban is említi: nagy örömet okoz számára, hogy úgy írhat, mintha színházat rendezne (Timothée de Fombelle már 17 évesen drámát írt és rendezett, csak később fordult az ifjúsági regények világa felé). Ezt úgy képzeljétek el, ahogy mondja: a szereplőket úgy mozgatja, mintha színpadon látnánk: amíg valaki rivalda fényben áll, más valaki a háttérben várakozik, hogy aztán ismét előkerülhessen és megtudhassuk, mi minden történt vele mindeközben.

Ez az egész valahogy nagyon sajátságosan folyik a regényben: nem kell megveszni, hogy követni tudd a szálakat, de a millió történés a cselekmények és a lélek színterein mégis kellően megdolgoztatják az olvasó szellemét. Talán azért is, mert – ahogy a földi életünkben is – minden eseménynek megvan a maga materiális, lelki és szellemi értelme és hatása. Ettől válik olyan kerekké és bűvöletessé Tóbiás világa.

Ráadásul minden háttérben zajló folyamat is színre kerül később – így aztán mégis más lesz, mintha színházban néznénk. Lássuk például, hogyan épül meg egy ház a fán:

Egy szerény méretű ház esetében Csücsöktájon hat hónappal kellett számolni, ha egy öt-hat munkásból álló brigád vájta ki idomított, hámba fogott ormányos bogarak segítségével.
Először is szabaddá kellett tenni a kérget, hogy kivágják a nyílásokat, egy ajtót, pár ablakot. Aztán a fa húsát farigcsálva kialakítottak három-négy főhelyiséget, gondosan megtervezve őket, nehogy megsebezzék a fát, és nehogy kárt tegyenek a fanedv keringésében.
A legszebb házaknak erkélyeik is voltak, kényelmes bútorzatuk, dupla tűzteres kandallóik. Némelyiknek még esővízgyűjtő tartálya is akadt, mely forró vízzel látta el őket.

Az Ágrólszakadt Tóbiás hosszú-hosszú történet, amely két köteten át bomlik ki és növekszik – akár egy hatalmas lombkoronájú fa. Annyi csodás részlete van, de leginkább azt szerettem most benne, ahogy az egyes emberek karaktere kifejlődik – azaz, hogy folytonosan érik, mozgásban van. Ebből is sejthető, hogy a változás a fán is örök, s ez a picike emberkék életére is kiterjed.

A történet fent már pedzegetett fő kérdésfelvetései mellett két apró részletként megbúvó, de nagyon is jelentőségteljes emberi szál mozgatta meg a vizeimet olvasás közben. Az egyik Borongó Bernát, Egykéék egykori közel-távoli szomszédjának története, aki egy ízben így nyilatkozik magáról Tóbiásnak:

– Esztelen voltam ifjúkoromban. Nagy butaságokat csináltam. Most már öreg vagyok, beteges, de a szemem alaposan kinyílt. Úgy érzem, felnőttem végre.

Bernát reményt ad arra, hogy bár az ember rengeteg hibát követhet el, később mégis jóváteheti azokat. A változást hozó felismerésekbe vetett bizalmunk nélkül be is fekhetnénk saját koporsónkba, ahogy Tóbiásék száműzetése is hamar végső halálukhoz vezetne, ha nem történne közben egy s más mindenki lelkében.

A másik hasonló motívum érdekes módon szintén egy „rosszfiútól” ered. Reccsentő Rudi, a faragatlan favágó története ez, akinek fia, Ricsi hőssé lesz, miután elárulja, majd megmenti Tóbiást az őt üldöző fejfadászok karmaiból. No de a háttérben ott van az apa, akiről bár kimondatik, hogy egyáltalán nem hősies, de legalább fiának hős cselekedete után felismer valamit a saját lelkében, ami hosszú éveken rejtve volt előtte, s csak keserítette életét.

Csak annyi tudható, hogy a termetes Reccsentő Rudi hirtelen szeretni kezdte a fiát. Mintha egy mennyei pók finom selyemhidat szőtt volna közéjük.
Fölöttébb különös volt, amit érzett: valami ismeretlen lüktetést magában. És szerette volna mihamarabb újra látni Ricsi arcát az üldözés hosszú-hosszú órái után.
Ha a másik két favágó hallotta volna, miféle gondolatok járnak az óriás Reccsentő Rudi fejében a nagy tisztáshoz vezető úton, kigúnyolták és alighanem őt is lefruskázták volna.

A részleteket meghagyom nektek, annyi bizonyos, hogy „A világ lassú pusztulása” (a tudós, Egyke Szigfrid egyik tanulmánya) nem úgy kínál analógiát saját földi küzdelmeinkkel, hogy attól dermedten lecövekeljünk, hanem épp hogy Tóbiás életerőin keresztül mi is átérezzük a pillanatot, amikor a biztos haláltól menekülhetünk meg azáltal, hogy egyik pillanatról a másikra megszűnik bennünk a félelem:

Tóbiás lélegzete normálissá vált, a szíve már lassabb ritmusban dobolt, s ami a legfőbb: fura módon nem csúszott tovább. Moccanatlanul, a lábával fennakadva lógott lefelé a szirtről.
Eszébe jutott Fellegi nagypapa egyik mondása: „Az ember félelmében szokott leesni.” Tóbiás soha nem értette ezt a mondatot, bármennyit ismételgette is neki az anyja. (…)
Most már pontosan értette.
Ha az ember félelemben él, minden lépésnél elesik. Félelmében esik el.

Fombelle megerősíti azt a tapasztalatot, hogy a belülről eredő erő mindig kap külső támogatást is. Tóbiás számára ez lehet egy virágporból sült cipó vagy egy-egy jól eltalált szó. A szavak erejébe vetett hit körbefonja a regényt, s általában női minőségekhez kötődve ölt alakot. A szerző olyat is mondott valahol, hogy regényeiben ő maga általában a női figurákon keresztül jelenik meg. Izgalmas belegondolni, ugye, hogy az Ágrólszakadt Tóbiás női alakjainak szavaiban Fombelle hangját is hallhatjuk? Aki ezeket a szavakat nekünk ajándékozza magyar nyelven, a műfordító Pacskovszky Zsolt. Munkája ámulatba ejtő. Szóvirágai és káprázatos mondatai bizonyosan az eredeti mű auráját gazdagítják. Nem csoda, hogy ezért a fordításért 2008-ban ő kapta az Év Gyerekkönyve díjat.

Ha szeretnétek jó helyen olvasni a könyvet, keressetek magatoknak egy fát, és másszatok fel a legkuckósabb helyre – mondjuk egy olyanra, mint, amilyen Tóbiás és első jóbarátja, Türkiz Leó számára a „Csucskó” lehetett. Aztán óvatosan járjatok a kérgeken és vigyetek magatokkal tartalékzoknit!