A mese fényes burka

Paulon Viktória: Kisrigók

Az otthonosságról, az otthonról nem lehet az otthontalanságot kikerülve beszélni. Azaz lehet, de talán nem érdemes. Ha az irodalom egészét tekintjük, úgy sejtem, az otthontalanság érzése jóval több írót ihletett az írásra, mint az otthonosság öröme. S feltételezem, hogy ez a gyerekeknek szóló irodalom esetében sincs másképp. Elég csak a vackukat kereső vagy otthonról elveszett kölyökállatokról szóló mesékre gondolnunk, vagy az otthont fenyegető veszélyek (tűz, víz, farkas) elől való nagy megmenekülések történeteire. Ha innen nézzük, egyáltalán nem is olyan ritka madár Paulon Viktória Kisrigók című, lassan legendássá váló családi legendája.

De, ha úgy tekintünk a könyvre, mint a mai kor gyerek- vagy családi történeteinek egyikére, akkor feltétlen észrevesszük, hogy valami olyasmiről mesél, amiről eddig kevesen, de főleg: ahogy még korábban senki.

Gyermekotthonban és nevelőszülőknél, egymástól különválasztva élő testvérek hazatalálásának története ez – az út, amin elérnek egymáshoz és örökbefogadó szüleikhez.
Ahogy a szerző is írja, ez egy csodákkal teli könyv, nem szimplán mese a valóságról.

Leírom ezért én Szaszka, Csabó és Gigi helyett a meséjüket, szóról szóra, csak az igazságot, ahogy megtörtént. A valóság be tud néha csapni, de a csoda, az mindig igaz, annak lehet hinni. És érdemes is!

A történetet sokáig a szerző azonos nevű blogján követhettük – együtt megélve azt a kínt és örömet, amit az egymáshoz való vágyódás és eljutás okozott, majd az egymáshoz érkezés fergeteges mindennapjairól és csöndes ünnepnapjairól szóló – humorral, forró szívvel és ámulatos tudatossággal megírt naplójegyzeteket.

A megtisztelő bizalom, amellyel Paulon Viktória mindezt az érdeklődő szívű nyilvánossággal megosztotta – egészen addig, amíg a gyerekekre való tekintettel a blog be nem zárt –, a mai napig megállásra kényszerít. Csöndes percekre, lassabb levegővételre. A Kisrigók című könyv még hosszabb időre állít meg: a csoda bűvkörébe vonja a mese olvasóit.

Csabó úgy tudja, hogy ha nem a gyerekotthonban élne, akkor néha nem kéne reggel reggelizni, sötétedés előtt lefeküdni, hanem lehetne egészen másként, és valami ilyesmi lehet a szabadság. Vagy olyan, hogy kimehetsz a betonútra a rollerral.

Gondoltatok már arra, hogy jó esetben a szüleinktől szabadságot is kapunk, és ez is az otthonosság része? Vagy arra, hogy miből is készül az otthon melege?

Gigiék háza nagy, és sokan laknak venne. Egy nevelőmama, aki mindenkiről gondoskodik, aki mindenkiről gondoskodik, talán nem is alszik soha, és gyerekek: kisebbek és nagyobbak, néha több, néha kevesebb. Gigi emlékszik rá, hogyan került ide. Neki csak Szaszka mondta, hogy nem itt született, mert itt senki sem születik, mindenki csak idekerül.
Csabó háza még nagyobb, és még több gyerek van benne. Meg nénik, akik nem laknak ott, hazamennek máshová, amikor lejár a munkaidejük. Gyerekotthonnak hívják. Egy otthon a gyerekeknek, de nem otthon a felnőtteknek.

Paulon Viktória megírta gyermekeinek legendáját – pótolva valamit a hiányos történetből, abból, amit legtöbben szüleink elbeszéléseiből ismerünk – úgy, hogy azt nem csak a felnőttek, de minden nagyobbacska mesehallgató nagy izgalommal fogja hallgatni. Egy igazi csodás mesét írt, amely visszhangzik a három gyerek hallható gondolataitól, talán soha ki nem mondott szavaitól. A visszhangba szűrődnek a varázslatos „belefonon”, a varázs hajszárítón és a Csabó-féle hírpuskán átbugyborékoló hangok is – a testvérek közötti titokzatos csatornák hangjai.

Szóval hárman vagyunk, és haza kéne jutnunk valahogy. Szoktunk beszélni, ezt most nem magyarázom el, hogyan, de még sosem találkoztunk, és így azért ez elég nehéz.

És ott halljuk a visszhangzó térben azt az ámulatos hangot is, ami akkor is csilingel, ha a világban lenni épp fájdalmas. Ez a hang úgy tud szólni a gyerekotthon fotelmagányáról, hogy közben érzed, a fény a paplankuckó fedele alatt is világol. Úgy beszél a szabad világtól elválasztó kerítésről, hogy tudod, az ugrás lendülete ott pezseg már a talpakban; úgy a nevelők és más segíteni akaró felnőttek küzdelmes igyekezetéről – amely annyiszor maradt hiábavaló, hogy közben tudod, van megoldás.
Felejthetetlen, ahogy a három gyerekhanghoz hozzásodródik az elbeszélő hangja – tudod, hogy nem kívülről szól, hanem ugyanúgy belül van – belül ezen a csodálatos utazáson! Nem lehet nem elhinni, nem lehet megkérdőjelezni. Mintha ez a hang – a mese írójának hangja – mindig is ott lett volna velük – mintha közös igaz történetük nem ott kezdődött volna, ahol azt a dokumentumok igazolják.

Hanyatt feküdt a fűben, magasra emelte a csillogó gömböt, forgatta, és arra gondolt, hogy kisbaba korában valahol máshol élt, csak nem emlékezett rá, hogy hol. Arra is gondolt, hogy volt egy anyukája, csak azt nem tudta felidézni, hogy milyen volt. Nézte, nézte a gömböt, és látott az egyik kis szilánkban egy kisbabát, és a kisbaba csak sírt és sírt. Csabó megsimította a szilánkot, de hiába, a kisbaba nem érezte. Teljesen egyedül volt.

Az a védőpáncél, amit a szerző és párja elbeszélésük szerint éreztek a gyerekeken – ami csodálatos módon megvédte őket életük tragédiájának legdurvább éleitől, így válik láthatóvá és kitapinthatóvá, ezt a belső hangot hallva győződhetünk meg róla. A hang maga már a csoda része.
A szívben keletkezik. Szívhang. Ezért tud elröpíteni bennünket abba a nem mindennapi gyermeki létélménybe, amely a három gyermeknek – ha más-más módon is – sajátja. Az otthontalanság sötétjéből az élni és boldogulni akarás fényességébe – a gyermeki éleslátás és kiszolgáltatottság, találékonyság és sérülékenység hegy-völgyeibe.

A legenda szövete olyan, mint egy napfényes burok – melege és fénye megóvja a gyerekeket. A burok fényéhez nagyban hozzájárulnak a mesében felbukkanó varázslatos segítők, mint Kukrú, a galamb, aki Szaszkáék kertjében él, a tölgyfa, akinek odvában a megszökött Csabó eltölt egy éjszakát, az öreg macskatanítónő, aki lekörmöli a kereső hirdetést, amellyel a gyerekek elveszített Anyukájukat keresik, vagy épp egyik jóindulatú nevelőnő.

Hol vannak az én szüleim? – kérdezte Csabó óvatosan.
– Elsodorta őket a szél- felelt a fa kedves hangon.
– Elhagytak engem? – kérdezte a kisfiú bátran.
– Az életed adták, ez volt a feladatuk – mondta a fa lassan, és Csabó el tudta hinni neki.
– Meg kell őket keresnem?
– Nem az a te dolgod!
– Mi az én dolgom? – faggatta a tölgyfát Csabó tovább.
– Hogy gyerek legyél! – felelt a fa kacagva.
– De ki segít nekem? – kiáltotta Csabó a föld alatti veremben.
– Mindenki, akivel csak találkoztál, s akivel még találkozni fogsz – válaszolt a tölgyfa, és visszhangoztak a szavai az odúban.
Csabó sóhajai és kérdései is kifogytak, könnyűnek érezte magát, és mint egy most szárnyra kapott lepke, ki a nehéz hernyótestből szabadul, felröppent az odúból. Vakító napsütés volt odakint.

Olyan szép, ahogy egybeolvad az elbeszélői empátia és bölcsesség a napsütéses gyermeki egyszerűséggel. Ez az egyszerűség persze inkább makulátlanságot jelent – a legfontosabb dolgokra való koncentrálás képességét. Agócs Írisz illusztrációi is ezt az érzékeny és makulátlan lelkületet erősítik, jól eltalált gesztusokkal és kedves portrékkal.

Ha még nem tettétek, vigyétek haza ezt a mesét, mert ott lesz otthon nálatok. S minél több otthona lesz, annál szabadabban repülhet.

A könyv alapján készült bábelőadást nemrég mutatták be a Budapest Bábszínházban. Az adaptáció Gimesi Dóra munkája, a rendező Hoffer Károly.