Rofusz Kinga: Otthon
Ha éreztétek már valaha otthon magatokat valahol – leginkább egy házban, esetleg annak kertjében, akkor azonnal tudni fogjátok, mi minden történik Rofusz Kinga kicsiny hősének lelkében, amikor egyszer csak el kell költöznie onnan, ahol eddig otthon volt.
Csak a levelek rezdüléséből, csak a füvek és virágzó bokrok illatából, csak a kavicsok zizegéséből érzed, hogy megérkeztél. Ahogy nyílik az ajtó, az illat, amit belépve érzel, az apró zajok, a fények a falakon, minden. Tudod, hogy otthon vagy. Benne vagy valamiben, ami a részed, és aminek része vagy. Ahol megpihenhetsz.
Rofusz Kinga hatalmas fehér lapokat díszít fel azokkal az érzelmekkel, amelyek a nagy változást megélő családot megtalálják a költözés folyamatában. Megélik együtt, és megélik külön-külön.
Mi leginkább a kisfiú szívével kapcsolódunk ehhez a külső és belső tájhoz: tudjuk, mikor felszabadult, tudjuk, mikor szorong, mikor várakozó és kíváncsi. Tudjuk, mikor kétségbeesett és mikor talál vigaszra. Látjuk őt kívülről, látunk az ő szemével, s van, hogy látjuk őt a történések közepette, mégis mintha mindent az ő tekintetével néznénk – azokkal az apró sötét kis szemekkel. Érezzük a szülői, nagyszülői tekintet gondoskodását. Látjuk azt a mindenséget, amitől az otthon olyan jó, olyan dédelgető és biztonságos.
Rofusz Kinga annyiféleképp tud erősen színes, és mégis szelíden visszafogott lenni. Itt nekünk a szív vöröse, itt az élet zsenge zöldje, a határvonalak és más térformálók millió árnyalata fekete-fehérben, kis vörössel, kis kékkel. A vörös-zöld olykor halványuló, olykor sötétedő tónusú párosa úgy jelenik meg, mint két egymástól külön működő, mégis egymásba fonódó keringések hálózata. Van egy lüktető piros és egy lédús zöld – e kettőhöz kapcsolva élhetjük meg ezt az egész válságot: a legforróbb családi kötelékeken keresztül, és azokon a szálakon, amelyek az embert a természet nagy rendszerébe kapcsolják – legkönnyedebben a gyerekeket.
Van egy madárodúnk is, amit a kisfiú legfőképp nagymamája terelgetésével gondoz. Ez az odú nem közönséges, mert nem csak a kert madarainak fészkelőhelye, – amit érdemes tovább vinni az új kertbe, hanem az otthonosságot átmenekítő kis „edény” is, amely a sok gondoskodó érintés és figyelem nyomán telik meg azzal a valamivel, ami ezt a bizonyos otthonosságot jelenti. Hogy mi ez a valami? Ugyanaz, amitől a mag, ha jól érzi magát, kihajt. Majd meglátjátok, ha még nem láttátok!
Kíváncsi volnék nagyon, Rofusz Kinga lelkében miképp hajtott ki ez a könyv… Úgy érzem, annyi életerőt meríthetünk belőle, amennyit csak bírunk. Az a fajta erő ez, ami csak az olyan művészeti alkotásokból árad, amelyek egy megélt belső küzdelemről adnak tanúságot – valami igazán sajátról beszélnek, s aztán a műalkotást befogadók felébredő érzéseivel az egykori küzdelemben megjelent erő újra meg újra valósággá válik. Ezúttal szavak nélkül.
Csöndben, saját belső kertünkben járva élhetjük át a kisfiú szomorúságát és felderülését. (Gondolkodom: vajon, miért nem született még eddig megnyugtató magyar fordítás a silent book kifejezésre? Valamiért most a „csöndes könyv” megtetszett. Nem csendes, hanem csöndes. Mert a telefonnak van csendes üzemmódja, a képolvasó, művészeteket befogadó lelkünknek pedig csöndje van. Ráadásul ö-ö. Hm?)
Rofusz Kinga végtelenül gazdagra nőtt illusztrációs munkásságának annyi pontján éreztem azt, hogy bizonyos képek a szövegtől függetlenül is megélnek, sőt önálló életet élnek… A Rofusz-nyomatok hatalmas népszerűsége is arról tanúskodik, hogy sokan tudunk képeihez kapcsolódni. Melankóliája, légies, költői alakjai, magányos tájai és az ezekkel folyton játékban lévő izzó, ásványos színek sokunk szívét megszólítják. Mintha mindig is ott rejlett volna egy Rofusz-féle silent book magja a könyvek között, s csak most, azaz 2018-ban jött el az ideje, hogy ki is hajtson. Az bizonyos a számomra, hogy ennél a történetnél minden szín, vonal és forma hét nyelven beszél – annyi mindent „kell” elmondaniuk, mégis olyan érzés, mintha Rofusz Kinga híres vöröse és zöldje, fekete-fehérjei és halovány barnái, rózsái, kékjei és ezer-szürkéje ebben a könyvben lennének a legszabadabbak – ezidáig: úgy mozdulnak, és úgy pihennek, ahogy a levegőt vesszük.
A legszebb az áramlás, amelyet a képek allegorikus folyamába sodródva átélhetünk. A szereplők kapcsolódásait, lelkük rezdüléseit csodálatos finomsággal suttogják el olyan apró metaforikus képek, mint az indián tolldíszek, a gőzölgő tea és a kis papírhajó. A papírhajó mint a kisfiú-lélek vigasza kerül elő itt is, ahogy a Samu és egy esős nap című könyvecskében. Ott is, itt is összeköti a felnőtt és a gyermeki lélek világát – itt épp legyőzve a távolságot a gondterhelt, felelős apa és a bizonytalanságot megérző, kicsit szorongó fiúcska alakja között. Mindkettejüket óvja és öleli a szépséges anya, akinek kibomló vörös haja, mint az élet folyója terül szét selymesen. Ebbe a folyóba belépni mennyivel könnyebb úgy gyerekként, ha közben átölel az édesanyánk. Ez az ölelés-kép lett a kedvencem a könyvből, annyira tökéletesnek találom. Benne az itt és most és a végtelen.
Kívánom, hogy mindannyiótoknak megadja az Ég, hogy egy meleg otthonban vegyétek kezetekbe ezt a könyvet. Egy olyanban, ahol kicsírázik a mag és a kis palánta hamar gyökeret ereszt. S akik ugyanazt a teát isszák, együtt tudjanak átkelni a legnagyobb vizeken. (Sok kérdésünket nemsokára közvetlenül Rofusz Kingának is feltesszük majd – legyetek résen!)
A könyv és nyomatok Róka úrnál
