Jean-Claude Mourlevat: Putifár tanár úr visszavág
Vivandra, 2021
Nem mindegy, az ember mivel szórakoztatja magát. Egyáltalán nem mindegy, min nevetünk s legalább annyira nem, hogy min szörnyülködünk. Putifár tanár úr kálváriája Mourlevat káprázatos elbeszélésében – László Kinga zseniális fordításában és Rofusz Kinga „ahogy azt kell”-illusztrációival – olyan apropót adnak a nevetésre és a szörnyülködésre, amely mivel cseppet sem hétköznapi, biztosan kimozdít megszokott pozíciónkból. Szerencsére elég érzékeny műszerekkel hálózódik be az emberi tudat, így minden kacifántos helyzetre, erkölcsi dilemmára képes értelmezéseket, illetve megoldásokat gyártani, s ez ráadásul olykor gyönyörűséggel, olykor viszolygással párosul. Mourlevat regénykéjében egyszerre élhetjük át mindkét érzést – kecsketáncot járnak fejünkben a hirtelen jött értelmezési, empatikus és ítéletalkotási folyamatok, a szívünk hol lassabban, hol gyorsabban ver. Imádtam!
– Tanár úr, mennyi is 7×9?
Szemében már előre csillogott a szadista öröm, hogy tanárát megalázva láthatja. Az osztály sutyorogni kezdett. Löken Peti meg merte csinálni!
Bármelyik tanár másodpercek alatt megoldotta volna a problémát: „Peti, ha nem tudod, akkor nem tanultad meg a leckét. Na, lássuk, ki tudja, mennyi 7×9?”
Ekkor valaki feltette volna a kezét, és azt mondta volna: „63, tanár úr, kérem.”
Már lehetett is volna haladni tovább. De Putifár nem egy átlagos tanár volt. Bedobni egy 7×9-et ennek a 128 kilós kolosszusnak olyan volt, mint élő egeret lóbálni az elefánt ormánya előtt: apró ügy, nagy hatás.
Putifár tanár úr közel négy évtizeden át tanít úgy, hogy közben a kínok kínját állja ki minden nap, s alig várja, hogy majd egyszer, valamikor a távoli és homályos jövőben megszabaduljon a sok gyűlöletes kölyöktől. Ilyet nem nehéz találni, de olyat már nehezebb lesz, aki egy ponton – mikor már szenvedése a sok megaláztatástól odáig fokozódik – bosszút esküszik csínytevő diákjai ellen, s attól a perctől fogva csak a bosszú elérkezésének pillanata élteti. Lehet, hogy ehhez Mourlevat könyvét kell, hogy megtaláljuk. Ám ha egyszer megtaláltuk, jó sokáig nem fogjuk elfelejteni. A tanár urat, aki soha nem nőtt fel. A tanár urat, aki megvárja saját diákjainak felnőttkorát, hogy akkor aztán méltóképp elintézze az illetőket. Addig nincs hozzá eszköze. Csínyek és bűnök. Gyerekek és felnőttek. Hol húzódik a határ? Meg lehet-e húzni egyáltalán?
– Gyerünk, Morci! Gyerünk! Lakomázzál csak! Egyél! Törj-zúzz! Koszolj össze mindent, amit csak tudsz! ÁLLJ BOSSZÚT ÉRTEM! – kiabálta neki Putifár.
Idős anyjára gondolt, aki türelmesen várakozott a szobájában. Szegény apjára a fából készült képkeretben. A harminchét évig tárt iskolai szenvedéseire. Eszébe jutott, milyen szánalmas és elkeseredett volna a tanfelügyeleti napon: 7×9… az annyi…, mint… öhh… annyi, mint… Felidézte Löken elviselhetetlen mosolyát a terem végéből.
(…)
A tűzoltónak csak hatodszorra sikerült mozgó célpontját eltalálnia, miután már elaltatott egy sommelier-t, két felszolgálót és egy almapálinkával flambírozott kék homárt. Amikor Morcit is eltalálta, a kutya megtántorodott, majd elnyúlt és a gazdája lábához feküdt. Néhány másodperccel később már békésen horkolt. Egy pillanatra tökéletes nyugalom lett. Csak a desszertes asztalról lassan csöpögő vaníliasodót lehetett hallani, plotty, plotty.
Ha nincs egészséges önvédelem, előbb utóbb beindul az erjedés és a sok-sok indulat egyszer csak, khm, hát, igen, egyszer csak: bumm, szétcsapja az üveget. Putifár robbanása az első nagy durranások után azonban fordulatot vesz, s éppen ez az, amitől végül mi szemlélők is vissza tudjuk rendezni sorainkat. Persze nem pont ugyanúgy, ahogy eredetileg voltunk. Ettől a halk, csöndes fordulattól olyan zseniális Putifár története. Ezért szeretném sok embernek kölcsönadni a könyvemet, és még legalább annyinak ajándékozni majd egy példányt. Nem is a fordulat miatt, hanem a halkság és csöndesség miatt, ami egyszer csak átveszi a kecsketánc helyét.
Ehhez a könyvhöz nem illik a sok szó, mert a könyv maga is kevés szóval mondja el, amit ezer oldalon át mondva se lehetne jobban. Mindig van remény. A kérdés, hogy mire. De talán mindegy is, a lényeg, hogy van. Azért néha én is szeretnék vigyázni Morci kutyára, hogy rendet tegyen itt-ott egy kicsit.
