A valóságot az álommal – Fekete István és éltető regényei

Fekete István: Bogáncs

Hozza már, hozza már! – csaholta, mert a tálcán a borosüveg mellett nyerssonka-szeletek virultak kolbászkarikák koszorújában.
S mindez együtt, Bogáncs megítélésében, a szigorú realizmust kellemesen egyesítette a légies költészettel. A valóságot az álommal, mert egy olyan páratlan sonkaszeletet lenyelni – valóság, de amit közben érez a kiskutya, legyen az terelő-, őrző-, cirkuszi vagy érdemes nyomozókutya –, az már álom.

Ahogy ezekhez a sorokhoz értem a Bogáncsot olvasva, nagyon elmosolyodtam: úgy éreztem, Fekete István észrevétlen épp saját írásmódjáról beszél: arról a költészettől átitatott realista prózáról, ami csak az övé. Épp azon töprengtem a minap, hogy tudnám nektek leírni, amit érzek – amit meg tudok fogalmazni Fekete irodalmáról. Csupa hullámzás, lassú áramlás – allegóriaszálakkal sűrűn átszőve, szépséges premier plánok, melyek szépen tükrözik az emberi és állati élet nehéz és boldogságtól röpködő pillanatait. Egyszerre éljük át a természet vagy a sors kíméletlenségét és az élet libbenő csodáját – így aztán Fekete írásmódja nem lesz sem túl szikár, sem túl dagályos: olyan lesz, amilyen az élet, amelyről ír.

Gyerekként kevés könyvét olvastam – ha jól emlékszem, inkább felolvastunk belőle otthon, az iskolában pedig csak emlegettük, de nem lett sajátom egyik történet sem, nem hoztam magammal, csak kicsi morzsákat a Tüskevárból és a Vukból. Felnőttként a Kelével barátkoztam, s ahogy most kiválasztottam Róka úrral az 1957-es Bogáncsot és elindultam a regényben befelé, azonnal felidőződött, hogy igen – a Fekete-szövegek cseppet sem könnyűek: érettséget óhajtanak és sok türelmet. Nem gyors kalandokat kapunk, amelyek után kapkodhatjuk a fejünket, hanem megkapjuk azt a tempót a regényességben, amivel az életünket is éljük, amellyel egy olyan kiskutya is éli az életét, mint Bogáncs. Ez a tempó meghagyja az időt a várakozásnak, a megfigyelésnek, a csöndnek, a szomorúságnak, a kételynek, de kinyílik az ajtó a váratlan örömnek, az ijedelemnek, a veszedelemnek vagy az ösztöneink szerinti elragadtatásnak is.

A nagy akol párás melegében alig mozdult egy-egy birka, alig zizegett a szalma, a több száz gyapjas test puha meleget párologtatott a pókhálós gerendák felé.
Az ablakok hályogos szeme hol kivilágosodott, hol elsötétült, amint a hold a felhők között bújócskázott, és hallani lehetett, amint a szél hosszú hullámai végignyalták az akol falát, vagy zizegve berzenkedtek a nádtetőn, amely olyan öreg volt már, hogy nem lehetett megbontani. Az akol széles kapuja hasadékain beszivárgott ugyan valami kis nyers, külső levegő, de ez erőtlenül esett át a küszöbön, s azonnal dér lett belőle, mert a vastag, belső meleget nem tudta megbontani.

Itt, ebben az akolban született ifjabb Bogáncs, a kis pumikölyök, akinek aztán a melegszívű öreg juhász, Galamb Máté lett a gazdája és legfőbb vezére. Fekete jól ismerte a falu és a vadon világát, életét végig kísérte az erdő-mező tisztelete, akár vadászott, akár gazdatisztként szolgált, akár megírta ezeken a helyeken szerzett tapasztalatait és saját történeteit. Fekete élettörténete magában hordozza mindazt a fájdalmat és gyönyörűséget, amit regényeiben is találunk. Nem egyszerű állattörténetek ezek vagy szimpla vadász-juhász kalandok a régi falusi világból. Megkapjuk az idillt is, de az idill mellett mindig ott lappang a feszültség. Minden szereplőnek saját története van, amely ha csak két szóval is van kifejtve a számunkra, de azonnal tudjuk és értjük, ki miért olyan, amilyen. Más íze lesz egy később elbeszélt hétköznapi epizódnak, ha korábban átéreztük a szereplő szomorúságát vagy dicsőségét. Ettől annyira nagy falat Fekete… Hisz ezek az emberi történetek gyakran vezetnek bennünket az emberi lélek legmélyebb bugyraiba és társadalmunk legnagyobb veszteségeihez. Ahogy például a gyászról ír a Bogáncsban: szinte két nyelven beszél róla – el tudja beszélni az emberi lélek nyelvén az emberi lélekről és a kiskutya nyelvén a kiskutyáról.

A kiskutya csak nézte. És felült még egyszer az öreg Bogáncs, lábai tétován megmozdultak, mintha menni akarna, ingadozni kezdett, száját elhúzta, mintha kiáltani akarna az embernek, a falkának, a mezőknek, aztán lefeküdt, sóhajtott egyet, és ellobbant, mint a csonkig égett gyertya.
A kis Bogáncs ekkor reszketni kezdett. Gerincén félelmetes borzongás futott végig, torkában vonaglani kezdett valami, feltartotta kis fejét, és síró gyerekkutyahangon vonítani kezdett önmagának és mindenkinek, akit illet, hogy gyász van a legelők táján s az ő szívben.
Az öreg juhász odanézett hosszan, rebbenés nélkül, de szemében fellobbant valami puha fény, aztán elhamvadt. Somfa botjával szelíden ütögetni kezdett egy vakondtúrást, s az éveket számlálta, amióta Bogáncs vele járt. (…)
El is temette. Füvet tépett alája, vadkörteágat tört föléje, pendült néha az ásó, valahol búgott a galamb, az öreg ürü kolompja is meg-megkondult útravalónak. Zsongott a rét, s a tétova szél némán osont el a bokor mellett.

Az öreg Galamb és özvegy lánya, Mariska egy fedél alatt élnek és ott lakik e fedél alatt velük Mariska hatalmas gyásza is. Mariska gyásza mellett ott lakik apja efölött érzett szomorúsága. A család történetén keresztül nézve átsejlik az egész falu, sőt az ország története, de átszíneződik a kis gazdaság helyzete és hétköznapi élete is. Az állatok, akik az emberhez kötve élik az életüket, szintén egy nagy egész részeiként jelennek meg eztán, nem lehet már őket a nagy képből kiragadni. De miért is akarnánk? Olyan jó ebben az egységben létezni!

Az elmondások alapján Fekete írói karrierje elején igen jó gazdatiszt volt – akin csak tudott, segített, találékonyságával és érzékenységével millió feladatot talált és oldott meg. Emellett búzát és díjnyertes kosokat nemesített, felélénkítette a tej- és sajtgyártást. Ismerte, szerette és tisztelte a falusi életet és annak törvényeit, ahogy a természetét is, amely ezt a falusi életet szorosan körbefonta. Még tájleírásaiba is mindig vegyül valami emberi – nincs egyik a másik nélkül. Elképzelhető az is, hogy ez valahogy azt jelenti: az ember az őt körülvevő táj által érthető meg igazán, anélkül csak lebeg és helyét keresi. Ez a sajátosság szépen összefonódik azzal a keresztény étosszal, amely írói világát is áthatja – azzal, amely szerint szent minden teremtett lény, legyen az bármilyen apró vagy bármilyen esendő.

A cirkusz lassan ballagott, egyre messzebb Bogáncs szülőhelyétől, és egyre beljebb a nyárba. Forró porban jártak már a vasalt, nehéz kerekek, hullámzani kezdtek a vetések, ha a szél átszárnyalt felettük, s az útszéli, poros bokrokon buksi gébicsek őrizték a fészket, és lesték a könnyelmű bogárságot.
A vetések később már széles hullámokat vetettek, és ringtak, mint a bölcső, de szárnyalásukban zizegni kezdett a szél a kalászok fogas fésűjétől; és a szőlőskertekből édes, meleg illat folyt ki az utakra, amit a darázsfészek, az éretlen szőlő, a kakukkfű és zsálya leheltek, megmelegedve öreg fehér pincék fala mellett, késő őszi mámort ígérve a kora nyári vándoroknak.

Valahogy úgy sejtem, szüksége van a mai ember lelkének is erre a bölcsességre, szelídségre, lassúságra, de nagyon nehezen jut hozzá, mert saját maga elé gördít akadályokat, hogy mindezt elérje. Fekete Istvánról annyi helyen olvasni, hogy érthetetlen módon a tudományos diskurzus a mai napig nem engedi vissza őt az irodalmi kánonba, hogy ismét elfoglalhassa méltó helyét, és egyszerűen csak az olvasói lelkesedés tartja őt a legolvasottabb, legismertebb szerzőink között. Nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy egy fordulattal helyreálljon a rend. Ám azt hiszem, azáltal, hogy a „nép” kedvencei közt tartja – talán éppen bölcsessége, szelídsége okán és esetleg azért, hogy őrizzen valamit abból a humánumból és természetszeretetből, ami Fekete regényeiből oly élőn átragyog felénk –, van remény. Van remény arra, hogy még sok emberöltőn át meséljen nekünk életről, halálról, örömről, bánatról – gyereknek és felnőttnek egyaránt. S, ahogy a kiskutya is visszatalál legszeretettebb gazdájához, mi is mindig visszataláljunk oda, ahol a legboldogabbak vagyunk.