Andrus Kivirähk A mumus és a Facebook című új meséskötetére felkaptam a fejem, mert kellően abszurd párosnak tűnik a két címszereplő. Figyeltem a könyvet, az ízelítő és a számomra túlságosan digitális és harsány illusztrációk először elbizonytalanítottak: úgy tűnt, inkább csak lufi lesz ez az új kötet, jópofáskodás kortárs dolgokkal. Azért ott motoszkált továbbra is, hogy nem lehet ez olyan rossz, hisz a szerző felnőtteknek szóló írásai mellett a Sári, Samu-könyvvel is sikert aratott. Az ízelítő mindkét meséje olyan furcsa módon volt abszurd, hogy végül nem ment ki a fejemből. Miféle abszurd ez? Mire emlékeztet?
A könyv megjelent, elolvastam, és most már tudom: nem hiába. Van benne valami keresetlen egyszerűség, amitől a legnagyobb marhaságok is – persze, csak miután kitombolták magukat – egészen megszelídülnek és elkezdenek kis helyen is elférni. Az északias humor itt nem a helyzetkomikumból vagy az extrém vagy jól eltalált karakterekből ered, sőt nem is a körülmények drámai előadása adja. Itt egyszerűen adott pár észt kölyök vagy észt zöldségnövény, ezekből keveredik Kivirähk fejében valami eszement marhaság és ez a nagy marhaság pont egy kétoldalas mesének a végére nő akkorára, hogy a kezünkben, durr, kipukkad. Nekünk meg ott marad a tenyerünkben egy kicsi kerek galacsin, és felnevetve azt mondjuk: „Háh, ez kééész!”
-
A mumus és a FacebookOriginal price was: 3 490 Ft.2 967 FtCurrent price is: 2 967 Ft.
„– Hazudsz, hazudsz, hazudsz! – visítozták a gyerekek, és a nagy lármára bejött a szobába Pille, az óvó néni. A kezében kávéscsészét tartott, és bosszúsan kérdezte, mi ez a rajcsúrozás, amikor aludniuk kellene.
A gyerekek egymás szavába vágva nagyaráztak. Pille néni végighallgatta őket, majd csóválta a fejét.
– A biciklik természetesen nem esznek embert! – mondta. – Ez butaság! De téli álmot sem alszanak, és délre sem vándorolnak. Gyertek velem, megmutatom, mit csinálnak télen a biciklik.
A gyerekek követték. Lent a pincében, a legsötétebb sarokban állt Pille néni biciklije. Amelyikkel ősszel munkába szokott járni. Csakhogy ez a bicikli most tetőtől talpig szőrös volt, mint egy nagy fehér nyúl.
– A biciklik télen a padláson vagy a pincében bújnak meg, hogy háborítatlanul pihenhessenek tavaszig – magyarázta Pille néni. – Meleg téli bundájuk nő, meg kicsi farkincájuk. Ezek tavasszal lehullanak róluk, és a biciklik megint szép fényesek lesznek, mint újkorukban. Télen nem szabad őket zavarni, hadd legyenek egyedül. Persze, nagy ritkán azért meg lehet vakargatni őket.
Ezzel odalépett a biciklijéhez, és megvakarta a nyereg végében nőtt cseppnyi fehér farkincát. A bicikli finoman csilingelt egyet a csengőjével.”
Kivirähk mesélőkéje ádáz, mert egy teljes nyírfacsaládot képes rávenni, hogy kipróbálja a szaunázást, cicakakiból takonyfát nevel, elvadítja a szabadságra vágyó, erdőbe szökő laptopot, a húsgolyókat ráveszi, hogy szökjenek ki a dobozból és csapjanak fel mind derelyének. „Szomorú dalokat sem dúdoltak ezután, hanem csúszkáltak a vajon, és vékony hangon sikongattak.” Egy adventi manó, aki minden reggel csokit csempész az észt gyerekek papucsába, egy egészen megvadult, farkaséhes papuccsal is találkozik, aki bűntudat nélkül falja fel a gazdájának járó titkos ajándékot. Így aztán a békesség kedvéért a manócsalád eteti meg egy sor cupákos finomsággal, hogy végre jóllakjon és meghagyja a csokoládékat. Különös, felettébb különös… A karácsonyfák úgy döntenek, mind beköltöznek a városba, és mi mást is kezdhetnének ott magukkal: éttermet nyitnak – hisz ismerik az összes remek receptet – annyiszor látták, mit főznek a családok Karácsonykor.
Ezek után kíváncsiak vagytok, mi a közös az észtekben? Vagy miért vág olyan bús fejet egy katonaember azon a régi fényképen? Hajrá, csapjatok bele!
Annyit még elárulok: azóta sem jöttem rá, mire emlékeztet ez az egész.
