Az én kertem a te kerted

Gerald Durrell: Istenek kertje

Drágám, elcsomagoltad a Durrell-könyvedet is?

Mohón magunkba szippantjuk, hogy aztán mindent megtegyünk érte.

Ahogy öregszem, egyre közelebb szeretnék élni a természethez. Huszonévesen újra kertészkedni akartam, ahogy gyerekkoromban. Nem volt soha nagy gazdaságunk, épp csak egy városi konyhakertünk – mire én megszülettem már nem voltak városszéli telkek, se tehén, se más állat, csak a veteményes, a virágok és gyümölcsös bokrok. Hálás vagyok azért, hogy úgy nőhettem fel, hogy gyermeki tudattal magamba szívhattam azt a sok örömteli jót, amit egy kert adhat. Apró korom óta tudom, milyen a harmatos fűben lépkedni kora reggel, milyen elborzadva nézni a kaporvirágokon hintázó poloskafüzéreket, milyen még reggeli előtt kimenni a kertbe és beleszippantani a fóliasátor bódító párájába, végigsimítani a bokrok leveleit, gyönyörködni a csillogó nedvességben. Gyerekként könnyedén átjárja az egész testünket, lényünket ez a fenséges életerő, felnőttként azonban – pláne, ha közben volt kisebb-nagyobb szünet –, már nehezebb visszakapcsolódni a szent tápegységre. Most, hogy már anya is vagyok, és a fiamat terelgetem a kertben, még tisztábban látom, milyen óriási erőt lehet meríteni a kertből, a természetből. Ha belekezd valamibe, úgy el tud merülni benne, hogy mikor én már elfáradok, ő még javában folytatná. Kíváncsian várom, miképp formálódik tovább a kis kertész – az biztos, hogy az egyik legegyszerűbb módja mostanság a felnőtt munkákba való bekapcsolódásának, ha kimegyünk és nekilátunk valaminek. Minden a kertben kezdődik, aztán onnan indulunk a folyópartra, a mezőkre vagy az erdőkbe – amerre épp az útunk vezet.

A sziget olyan alakú, mint egy idomtalan íj, két vége majdnem érintkezik a görög és albán partvonallal, és a Jón-tengernek a sziget görbületébe fogott kék vize olyan, mint egy kék tó. Villánk előtt a hatalmas, kockakövekkel kirakott verandát szőlőlugas fedte, amelyről úgy lógtak le a hatalmas, zöld fürtök, mint megannyi csillár; innen az ember a mélyebben fekvő kertben lévő mandarinfák és az ezüstöszöld olajfaligetek fölött kilátott a tengerre, amely kék volt és sima, akár egy virágszirom.
Jó időben mindig a verandán étkeztünk a rozoga márványtetejű asztal mellett, s valamennyi nagyobb családi döntés ennél az asztalnál született. A legtöbb nézeteltérés és csípős megjegyzés reggelizés közben fenyegetett, mert ilyenkor olvastuk el a leveleket, ha érkeztek, és ilyenkor készítettük el, módosítottuk és vetettük el a napi terveinket; ezek alatt a kora reggeli összejövetelek alatt szerveztük meg a családi vállalkozásokat, jóllehet vaktában, úgyhogy egy egyszerű kívánság, hogy valaki omlettet szeretne, végül is három hónapos táborozássá fajulhatott valamilyen távoli parton, amiként egyszer meg is esett.

Vajon van-e még gyerek, aki így tud felnőni Európában? Bizonyára akadhat. Írom ezt most remegő ujjakkal – ugyanis egyáltalán nem vagyok benne biztos. Nem arra gondolok, hogy van-e még kisfiú, akit ötórai teára finom süteménnyel vár a mamája egy zsémbes görög állatvédő úrihölgy társaságában, hanem arra, hogy ha van egy bármilyen családban felnövő kisfiú, találkozik-e még elhagyott olajligetekben düledező kőházikóval – benne boldogan kvártélyozó pelével? Talál-e még madárfészket, amely nem az utolsó és egyetlen a tenger fölötti sziklazugokban? Ahogy Durrell is megfogalmazta egy ponton: gyerekként nem tudta, mekkora szerencséje van, hogy akkor él, amikor. Mindennek az utolsó pillanatában. Az érintetlenség illúziója az, amit aztán el kellett engedjen, ahogy felnőtt. A mai gyerekeknek már más a kiinduló pontjuk, kicsit már másképp lehetnek csak jó természetbúvárok, mint Durrell volt, de, ha a szívük úgy dobog, mint Durrellé, nagy hibát nem fognak elkövetni.

Mennyi állatkert és nemzeti park nem tudott megfelelni az ő szigorú elvárásainak és feltételeinek és bizonyára ma sem felelne meg a legtöbbjük. Durrell szakmai öröksége hatalmas, és ez a millió tudományos felfedezés mellett emberi hitelességének és megingathatatlanságának ugyanúgy köszönhető. Második felesége és munkatársa, Lee Durrell többször elmesélte, mennyire megviselte Durrellt a világ felelőtlen hozzáállása a természeti örökséghez. Ezen a fájdalmon enyhíteni már nem tudunk, de a saját fájdalmunkat – ha érzünk olyat – még részben legalább átformálhatjuk lendületté, amely segít továbbvezetni Durrell hajóját.

Rengetegen gondolkodtak már el azon: ha Durrell nem írt volna ilyen fergetegesen jó könyveket, mi lett volna az amúgy is vonzó Korfu sorsa? Ha nem jelent volna már meg szakácskönyv is Louise Durrell felséges konyhaművészetét megidézve, ha nem nézte volna millió ember a tévében Durrellék műsorait. Ha… Az a természeti csoda, amit ott gyermekként talált, nyilván előbb-utóbb mindenképp megváltozott volna a mindenütt felfutó turizmus nyomán, az viszont mégsem hétköznapi, hogy egy szigetcsoportot a mai napig rengetegen úgy látogatnak meg, hogy egy természettudós szívmelengető regényeit préselik a vászoningjeik közé. Korfu varázsa talán még nem múlt el és többségünk főként csak remélheti, hogy nem is fog. Mi mindenestre ne fogjunk be egy állatot se strandolás közben, vagy legalábbis csak egy rendes Durrell- vagy esetleg Baker-féle búvárkönyv útmutatásai alapján.

Gerald Durrell könyvek Róka úréknál