Boldog világbékét mindenkinek!

Kiss Ottó: A piros tengeralattjáró

Kiss Ottó meséje a piros tengeralattjáróról felnőttként olyan élmény, mint szieszta időre kapni egy új kontinenst, vagyis inkább egy új bolygót. Az országhatárok és a szerpentinek ugyanolyanok, mint ahogy megszoktuk, de a fánkárusok és a bálnaszobrok már egészen mások. Láttatok már bálnaszobrot egyáltalán? Én még nem, de legfőbb ideje lesz felkeresni őket. Most hirtelen felindulásból utánanéztem, és látom, hogy van egy fejest ugró, vonatmentővé avanzsált bálnaszobor Rotterdamban és egy egészen monumentális egészalakos bronzbálna Tasmaniaban. Biztosan van még pár, amire nem bukkantam rá, de hiába is járnám keresztbe-kasul a világot, A piros tengeralattjáró kalandjaiban felbukkanó bálnához hasonlóra úgy sem akadnék.

Luca és Dominik – a két jó barát – csak a nagyszülőkhöz kell, hogy átmenjen egy kis kalandért. Otthon ugyan a józanság szavai meghiúsították a bizonyos piros tengeralattjáró felépítését – idő híja, pénz híja… –, de szerencsére Luca nagymamája, Turbó mama és nagypapája, Beton tata minden jó buliban benne vannak, és még rendkívüli szakértelmüket is felajánlják a lehetetlen megvalósításához. De egyébként is mi az, hogy lehetetlen? Ha van az embernek pár kacatja a műhelyben, ha van egy szép kerek serpenyője és mellé mindig akad egy kis tej, tojás, só, liszt és meg egy kis lekvár is, akkor semmi nem állhat az útjába. A kis csapat három hét kimenőt kap a szülőktől. Irány a tenger! Hogy miért a tenger? Hát csak, mert a tenger jó, és mert Luca dédipapája híres bálnakutató volt, így életének legjavát a tengereken és partjaikon töltötte. A legizgalmasabb, amit örökül hagyott, két varázsige:

Feléled, ki élő volt, megmozdul, mert nem is holt! – illetve:

Legyél nagyobb, mint egy medve, te, ki össze vagy most menve!

Luca eleinte azonban hiába próbálgatta őket, nem akartak működni. Nem működött a varázslat. A nagyszülői lendület kellett az induláshoz. Az a nagyszülői lélek és szellem, amely igen szoros rokonságban tud állni a gyermeki lélekkel és szellemmel. Kiss Ottó így fogalmaz egy vele készült interjúban:

(…) a gyerekek kiskorukban még meglepően bölcsek, a nagyszülőknél pedig jó esetben visszatér, ha más formában is, teli tapasztalattal ez a gyermeki bölcsesség.

Mesecentrum, 2020. november

Ugyanitt a lehetetlenről és a fantáziáról ezt mondja:

Fantázia nélkül nemcsak a világ megismerése, hanem maga a teremtés aktusa, így a saját, gyermeki világ megteremtése is lehetetlen vállalkozás. 

Ugye, van ebben valami biztatás? Engem arra biztat, hogy adjak nagy teret a fantáziának az életünkben, mert attól maga az élet válik teljesebbé. Egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, de számomra mégsem mindig olyan egyszerű belemerülni a képzelet világába – annyi minden tud elterelni tőle. A meseregény minden fejezetében ott találtam ezt a biztatást, ami nem csak a képzelet teremtő erejére emlékeztet, hanem arra is, hogy a világ megismerhető, hogy vállalkozásaink révbe érhetnek, csak meg kell találnunk a megfelelő társakat hozzá. Például a nagypapát, aki nem csak a betonöntvényeiért tud lelkesedni, hanem a tengerért is, de azért közben őrülten megfontolt is:

… futva megindult a tenger felé.
Boldog világbékét mindenkinek! – kiáltotta, majd nevetve belegázolt a vízbe. De azonnal vissza is fordult, és kiszaladt a partra. – Brrr, gyerekek, még nagyon hideg a víz, nehogy belemenjetek! – mondta.

A kis család és pákosztos feketemacskája számára a tengerhez érve kezdődnek csak igazán a kalandok. A sok nyelven beszélő fánkárus mágikus figurájának felbukkanásának köszönhető, hogy Lucáék megismerik a parton álló bálnaszobor legendáját:

… a helyi legenda szerint hétévente egy nyári éjszakán a szobor megelevenedik, megnő, és a bálna a vízbe veti magát. Több hónap múlva tér csak vissza, valamikor ősszel, amikor néptelen a part. Akkor titokban visszakúszik a talapzatra, hogy újabb hét évet várjon a következő utazásra. (…) Ha valaki éppen azon az éjszakán figyeli, amikor átváltozna, egész éjjel szobor marad, és újabb hét évet kell várnia, hogy elindulhasson. Persze, ha ismernénk a varázsigét, akkor minden más lehetne…

Ugye, sejtitek már, melyik varázsigékre lesz szükség, hogy a bálna újra szabad legyen? Ha igen, akkor már azt is sejthetitek velem együtt, hogy itt most nagyon fontos dolgokról van szó. Sok mindenről, de arról bizonyosan, hogy érdemes megfigyelni: a varázsigék önmagukban mit sem érnek. A megfelelő helyen és pillanatban kell őket elmondani.

Szerinted hova megyünk? – kérdezte Luca.
– Fogalmam sincs – felelte aggódó hangon Dominik. – De a fánkárusnő azt mondta, hogy ha a bálna varázsigékkel szabadul ki, akkor örökre kiszabadul.
– Ajaj! – szólalt meg Beton tata hátulról.

Az élelmünk és a vizünk csak egy hétre elég – mondta Turbó mama is.
– Minyáú! – nyávogta erre Cicuskám, mert hallotta, hogy valami élelmet emlegetnek.

Elhaladtak a sziklás part előtt, aztán az óceán közepe felé fordultak. Luca először kormányozni próbált, de hamar rájütt, hogy úgyis arra mennek, amerre a bálna húzza őket. Úgy tűnt, határozott célja van. Luca elengedte hát a kormánykereket, és fellapozta a tengeri útikönyvet.
– Az iránytű azt mutatja, hogy Grönland felé megyünk – mondta Dominik.

Kívánom, hogy Nektek is legyen időtök belefeledkezni, és aztán ihletetek útra kelni, de már a saját járgányotokkal! A varázsigékhez pedig legyen mindig veletek egy kis világbéke… Vagy másképpen mondva: Do not bother the whales!