„Csak egy kérdést, felség!”

Zalka Csenge Virág: Törpeszarvas és a déli álom

A Törpeszarvas és a déli álom című mesegyűjteményt olvasni magamnak és néhány mese erejéig a három és háromnegyed éves fiamnak olyan élmény, mint reggel egyszer csak nem kását főzni vagy kenyeret szelni, hanem inkább sütni egypár palacsintát, aztán pedig nem a megszokott Duna-partra menni, hanem kicsit távolabb elkóborolni és felfedezni egy „új” félszigetet, vagy beevezni egy ismeretlen holtágba.
Zalka Csenge Virág, akit sokan a Ribizli a világ végén című kötete óta – a szemfülesek esetleg már a Széltestvér és Napkelte óta – ismerünk mint kiváló mesegyűjtőt és mesélőt ezúttal is remekül ráérzett arra, mi az, amire mindenki felkapja a fejét. A kánonból mindezidáig kimaradó női és férfi szerepeket bemutató mesék gyűjteményei után most a kópék, cselszövők történetei gyülekeznek a küszöbünkön bebocsájtásra várva. Nem is kell sokáig toporogniuk, hisz az ember ősidők óta kapcsolatban van ezekkel a kópékkal – ha akarja, ha nem. A szerző szaknyelven tricksternek nevezi ezeket a nem piskóta figurákat, s csodásan konferálja, terelgeti, ismerteti össze őket egymással és velünk.

A világ minden tájáról érkeznek a mesecsemegék, s nekünk igen jó dolgunk van, mert csak dúskálnunk kell a jó érzékkel kevergetett, szép-élő nyelven elbeszélt történetekben. Azonnal kedvet kaptam hozzá, hogy amint lehet, menjünk és hallgassuk meg Zalka Csenge Virágot, amikor az „itt és most”-ban mesél egy kedves színpadon.
A lejegyzett meséken bárki megérezheti a hatalmas mesélő gyakorlatot, a nemzetköziség friss tapasztalatát – s mindezzel együtt átszüremlik hozzánk az a derűlátás és szabadságélmény is, ami vélhetőleg a szerző-gyűjtő sajátja. Zalka Csenge Virág fiatalon vált elkötelezett mesélővé és gyűjtővé, s ez az eltökéltség, bátorság, világba vetetett bizalom a köteteit is átjárja. Olyannyira, hogy magam is bátor vagyok itt-ott másképp mesélni a leírt történeteket, ha úgy érzem jónak – van terem az improvizációra, mert a könyv maga is erre ihlet. Ez persze nem azt jelenti, hogy sűrűn eltérek tőle, de azokon a sarkalatos pontokon, ahol a gonosszal szembe találkozunk, vagy ahol veszteség ér bennünket, érzem, hogy árnyalhatom másképp, befejezhetem másképp, feloldhatom, elengedhetem, letehetem, de akár tovább is sodorhatom, s ettől még én rendes és hű olvasója maradok a Zalka-féle gyűjteménynek.

Biztosan az is megerősíti ezt a különösen jóleső élményt, hogy ő maga is felhívja a figyelmünket arra, hogy éljünk ezzel a lehetőséggel, ha úgy találjuk szükségesnek (bár ezt csak később olvastam egy beszélgetésben). Előbb csak azzal, a kötet végén szereplő intelmével találkoztam, hogy felolvasás előtt olvassuk el magunkban a történeteket – megfontolva, melyik mesét milyen korosztálynak találjuk megfelelőnek.
Zalka a rövid mesék végére tűzött kulisszák mögé való betekintésekkel is megerősíti, hogy a gyűjtemény párbeszédre nyitott, s azzal, hogy segít kontextusba helyezni az egyes meséket, kicsit beavat a gyűjtés és válogatás folyamatának varázslatos világába. A feltárt kontextus lehet társadalmi vonatkozású, a recepciót, a társművészeteket vagy a népmesei hagyományban való összefüggéseket érintő; lehet történelmi vagy a kortárs közönséget illető adalék. Ez a szerzői gesztus felébreszti bennem az alvó antropológust, aki legszívesebben azonnal belevágna egy vagy több párhuzamos kutatásba a felsorakozó millió témában – már csak a gondolat öröme felvillanyoz –, hát nem klassz? Megérzésem szerint bármelyikőtök járhat így, legyen bármi a hivatásotok. A legszebb az, hogy ettől nem válik a kötet funkcionalistává, gyakorlatiassága természetes és szolid: nem erőltet, nem sugall, nem provokál, nem kategorizál, nem pszichologizál. A tér nyitva áll bárki előtt. Csak be kell lépni.

– Igazán sajnálom, Kecske barátom, de a törvény az törvény: a déli álmoknak valóra kell válniuk. Amit álmunkban viselünk, azt kell viselnünk ébren is; ahol álmunkban lakunk, oda kell költöznünk; amit álmunkban eszünk, azt kell megennünk; akit álmunkban feleségül veszünk, azzal kell összeházasodnunk. Hagynod kell, hogy Tigris felfaljon.
Kecske ismét sírva fakadt, Tigris pedig elégedetten vigyorgott, és körözni kezdett a prédája körül. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Kancsil abbahagyta a horkolást, felkelt, és kedélyesen odakocogott Salamon király feleségéhez, aki a férje mellett ült a trónon.
– Törpeszarvas, mit keresel te itt? – kérdezte a király csodálkozva.
– Ó, ne is törődje velem, felség! Csak a feleségedért jöttem – közölte Kancsil, és hopp, beugrott a királyné ölébe.
– Mit képzelsz magadról?! – dörögte a király. – Hogy mersz a feleségem ölébe ülni?
– Ó, pedig jogom van hozzá, felség! – mosolygott Kancsil, és a királyné vállához dörgölőzött. – Az imént elszunyókáltam ott az ajtóban, és csodás déli álmot láttam. Azt álmodtam, hogy a királyné mától az én feleségem! És ahogy te is tudod, felség, a déli álmoknak mindig valóra kell válniuk. A törvény, az törvény.
Salamon király kékült-zöldült haragjában. Kancsil kedélyesen mosolygott, és barátságosan megnyalta a királyné orrát.
– Sőt, ha jobban visszaemlékezem, azt is álmodtam, hogy fel kell gyújtanom a palotádat…
– ELÉG LEGYEN! – csattant fel Salamon király. – A déli álmoknak nincs mindig igazuk!
– Na ugye, feléség! – vágta rá Kancsil, és leugrott a királyné öléből…

Törpeszarvas és a déli álom – Borneói és maláj mesék nyomán

Ahogy az előszóban is olvashatjuk Marton Kriszta, a Világszép Alapítvány (a kötet kiadója) vezetőjének tollából: a mesék minden gyereknek és gyerekről, nem csak a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerekeknek és gyerekekről szólnak – még ha ezek a történetek kifejezetten fontosak és kedvesek is a nem családban felnövekvő, gyakran falakba ütköző, figyelem- és szeretethiányos gyerekek számára. Sőt ezek a mesék ugyanúgy szólnak a felnőtteknek és a felnőttekről. A mesék univerzálisak, hisz mindenki kerülhet olyan helyzetbe az életben, hogy ő lesz a gyenge, aki segítségre szorul. A kérdés, hogyan tud élni a saját képességeivel és a felé érkező segítséggel, s persze az sem mindegy, ki az, aki segíteni akar rajtunk, és miképp szólít meg bennünket.

A kópék, furfangosok bárhol és bárhogy utunkba akadhatnak: akár úgy, hogy segítő szándékkal próbára tesznek, akár úgy, hogy további akadályt gördítenek elénk, de aztán, ha kiálljuk a próbákat, illetve túléljük a veszedelmeket, a jutalmunk sem marad el. Biztos ti is megtapasztaltátok már, hogy néha igazságot is csak trükkösen lehet tenni, másképp nem tud kiviláglani az sem, ami evidens.

A szerző a határok feszegetését illetően is kulcsfontosságú figuráknak tekinti a kis trükkösöket – ami a kötetben elmélyedve meggyőzően fel is fénylik, hiszen abszolút kortárs társadalmi szükségletre reagálnak: felül lehet vizsgálni, hogy jó helyen van-e egy határ, amivel szembesülünk vagy ideje lerombolni, áthelyezni. Bár a tricksterek általában aprók, a kérdések annál nagyobbak. Egy alattvalóival durván, gorombán beszélő királyt így leckéztet meg az eredetileg nyugat-afrikai Ananszi:

– Felség, csak nincs valami baj? Olyan sápadtnak látszol…
– Ne is kérdezd, Ananszi! – sóhajtott a király, és elpanaszolta minden bánatát.
– Igen, én is hallottam. A palotában tényleg azt beszélik, felséged oda szokott csinálni a lépcsőre – bólogatott Ananszi. – Sőt az egész városban mesélik. És a szomszéd városban…
– De hát egy szó sem igaz belőle! – panaszkodott a király. – Nem én voltam!
– Tudom, felség.
– Honnan tudod? – csodálkozott el az uralkodó.
– Onnan, hogy én voltam, felség.
– Micsoda?! – csattant fel a király, és már épp hívta volna az őrséget, hogy tartóztassák le a szemtelen pókot, amikor Ananszi közbeszólt.
– Csak egy kérdést, felség!
– Mit akarsz?!
– Megszúrta valaki lándzsával felségedet?
– Nem.
– És karddal vajon megvágta-e valaki felségedet?
– Dehogy vágott!
– Ezek szerint felséged teljesen jól érzi magát?
– Miket beszélsz? Hisz most mondtam, hogy nyomorultul vagyok! Nézd meg, mit tett velem a hazugságod! Nem eszem, nem iszom, nem tudok aludni!
– Hát akkor… beismeri-e felséged, hogy a szavak is tudnak ártani? Érzi-e, hogy a hazugságom fájdalmak okozott?
A király döbbenten nézett Ananszira, ahogy felfogta, mit akart tanítani neki a pók…

A szavak jobban fájnak – Suriname-i mese nyomán