Mikołaj Łoziński: Ida meséi
„Ami itt következik, elmesélném nektek, ha tudnék beszélni.”
És akkor a kutya elmeséli. Hogy miképp? Kutyanyelven van embernyelven? Szavakkal vagy szavak nélkül? Nem tudom. Mikołaj Łozińskinél és nálunk, olvasóknál a feladvány megfejtésének kulcsa.
Łozińskit sokan mint felnőtt könyvek szerzőjét ismerték meg az elmúlt két évtizedben. Első könyve, a több díjat is elhozó 2006-os Reisefieber középpontjában az öntudatra ébredő fiatal felnőtt áll, az ezt követő további, magyarul is megjelent regényei, a Regény és a Stramer pedig családtörténeti könyvek, csak éppen egészen különböző utakat járnak be. Łoziński kísérletezőkedve szelíd magabiztossággal párosul, amely leginkább történeteinek személyességében és azonosulásunk számára teret adó játékosságában ölt alakot.
Az Ida meséi című kötet meséit akkor kilenc éves unokahúga születésnapjára írta néhány számítógépes játék „mellékleteként” – hogy mégis csak jobb színben tüntesse fel magát a kislány előtt. Az eredeti címben tündérmeséknek nevezett történetek mindegyike teljes természetességgel és áradó intuícióval számol be teljesen abszurd helyzetekről, melyek állatok és egyéb lények mesélnek el (különböző elbeszélői helyzetekben) sorsuk kihívásairól. Találunk köztük pillanatok alatt előidéződő és régebben érlelődő kalandokat, ami azonban minden mesét bizonyosan összeköt: hogy a kisebb-nagyobb élőlények drámái minden esetben velünk, emberekkel és a velünk való kapcsolatukkal függnek össze. Így aztán a történetek abszurditása is a mi számlánkra írható.
Ezt az abszurditást azonban olyan szívmelengető kedvességgel és humorral bontogatja ki Łoziński, hogy meséit az érzékenyebb gyereklelkek is kedvelni fogják. Idő talán kell a könyvhöz és érettség az élet fájdalmas pillanatainak elviseléséhez, hisz a történetek nem emberi szereplői gyakran csalódnak az emberekben vagy kifejezetten szenvednek, veszélybe kerülnek miattuk, ám a megpróbáltatásokat mindig követi valami felemelő vagy átalakító esemény, amely ha az emberekében nem is, de az állat-főhősök életében reményteljes változást hoz.
Szülőként jól esik olyan meséket olvasni, melyek ugyan közel állnak a gyerekek világához, sőt tökéletesen leképezik gyermeki perspektívájukat, ám cseppet sem direktek vagy viszolyogtatóan szájbarágósak. Az ideális történetek a kényes és fáradt elmét nem hogy nem zsibbasztják, de kifejezetten üdítik, sőt a léleknek is felszabadulást hoznak – magyarul: olvasás közben együtt lehet nevetni vagy meghatódottan pislogni, esetleg hosszan beszélgetni az élet dolgairól. Nos, az Ida meséi valóra váltják ezt a ritkán teljesülő szülői álmot.
Ki ne akarná megtudni, mi jár egy kémcsőben élő baktérium és egy laboratóriumban nevelkedett patkány fejében?
„Soha nem ismertem senkit, aki nálam kisebb lett volna. Annyira kicsi vagyok, hogy magam sem látom a saját tükörképemet ˙(…)
A többiek azt mondják: „Ez a normális, egy vagy a millió láthatatlan baktérium közül”. Majd elnéznek a távolba, s így folytatják: „Rá se ránts! Egy csomó minden létezik úgy, hogy mégsem látható.”
Például a szüleim.
Néha azt gondolom, nem vették észre, amikor megszülettem.”
Vajon milyen sors vár egy baktériumra, aki gondolkodik? Aki gondolkodik az életen, a saját sorsán, s még hangot is tud adni a „Nagy Szem” (a vizsgálódó ember) szándékaival kapcsolatos kételyeinek. Mi lesz ebből? Hát persze, hogy szökés.
Ugyanígy a szökést választja az a kutya is, akinek épp válnak a gazdái, s közben nem csak a parkbéli séták hangulata romlik el.
„Amikor a parkban sétáltak, gazdáim már nem bújtak egymáshoz, kezük csak rövid pillanatokra találkozott, amikor átadták egymásnak a pórázomat. Mind hangosabban kiabáltak, én pedig mind hangosabban ugattam, hogy ne halljam a kiabálást. El tudjátok képzelni, hogy érezhettem magamat. (…)
Belegondoltam, hogy talán én lehetek az oka annak, hogy ilyen csúnyán viselkednek egymással. Fogadalmat tettem, hogy soha többé nem fekszem az ágyukra, amikor elmennek otthonról, soha nem fogok a lépcsőházba pisilni, soha többé nem fogom kiborítani a kutyaeledeles tálat.”
Aztán persze főhősünk nem marad egyedül. Lesz egy repülő, szárnyas barátja, a viharvert galamb, Boeing, aki azt is elmondja neki, hogy „Nem a te hibád. (…) Olykor ez történik az emberekkel”, s az önállóság iránti vágyat ébreszti fel benne. Éppen a kénytelen választott függetlenség lesz az út, melyet az emberi kötelékekben való lét helyett választ, s a nagy ugrás révén újfajta kapcsolódás lehetősége csillan fel előtte: a szabadságban foganó felelős, igazi „kutyaéleté” – Pix nevét elvesztve tehát családot alapít, de gazdáit úgy hiszem, sosem feledi el.
Eddig csupa megrázó alaphelyzet, igaz? Mégis minden dráma nyugvópontra jut, a feloldás Łozińskinél sosem marad el. Sőt van az a fajta finom humor, amely képes a legelveszettebb helyzetekben is a felszínen tartani bennünket. Ebből van nagyon sok ezekben az ártatlan tündérmesékben. Például empátia a szétváló gazdák iránt:
„A barátom, aki sokat repül, de két lábon áll a földön, hosszan gondolkodott, mielőtt kimondta volna.
– Biztos nekik sem volt könnyű.”
Akad olyan történet is, melynek már a felütése felvillant szinte minden árnyalatot:
– Kislányom, ez a mi lakásunk, mindig is ez volt. Az emberek, a bútorok változnak, de mi, legyek más a kezdetektől itt repkedünk benne – válaszolták a szülei, amikor azt mondta nekik, hogy elege van már, ki akar repülni innen.
Azt tanácsolták, repüljön neki az ablaküvegnek.
– Attól elmúlik. A legyek mindig ezt csinálják, ha nincsenek formában.
A nyitott szemeteszsák és asztali ételmaradékok heti menüjének biztonságában élő légycsalád gyermeke más, mint a többiek. Nem vágyik többé a kedvenc romlott husijára, ő a nyitott ablakon szeretne kirepülni. Ráadásul 18 napos kora előtt. Nem lesz ingyen a kaland, de sosem remélt hőstettek nyomán váltódik meg az egész család – hála a mindenre elszánt ifjú szabadságkeresőnek.
A kötet zárómeséje egy ritka vagyontárgyak közt élő végtelenül naiv beóról és kutyabarátjáról szól, akik egy rablótámadás során mutatják meg legnagyobb erényeiket: a cserfes madarat szociális ösztönei vezérlik az utolsó pillanatig, a golden retriver pedig ugyanolyan odaadó és bátor, mint ahogy sztereotípiáinkban él. A faragatlan rablóbanda szórakoztatóan primitív párbeszéde a tájékozatlan és jóhiszemű madárral felejthetetlen, ahogy a madár nevének magyar változata is. A fordító Éles Márta és szerkesztő Mészáros János csodás munkájának köszönhetően érzésem szerint azt kapjuk, amit Łoziński adni akart.
Egy kicsit biztosan láthatóbbá vált az, ami olyan kicsi, hogy már azt hitte, talán nem is létezik. Nem kell baktériumnak lenni ahhoz, hogy átérezzük ezt a mindent elhomályosítani és megvilágítani képes egzisztenciális kételyt. A „kicsi” perspektívájából megírt, mikro- és makrotársadalmi szálakat is mozgató drámák mindegyike arra biztat, hogy cselekedj magadért, cselekedj másokért. Hisz mi lenne, ha nem tennéd?!
A Diófa Books Kiadónak hálás vagyok, hogy tizenöt év után kihalászta Łoziński történeteit a meseuniverzum óriás batyujából. A szerző másik gyerekkötetét véletlenségből épp a Diófa Books első könyvét, a Nagy álmokat megalkotó Marta Ignerska illusztrálta. Prawdziwa bajka (Egy igaz mese – házifordításban). Ezek után talán érthető, hogy furdal a kíváncsiság: milyenek lehetnek az igaz tündérmesék?
Ida meséi
Mikołaj Łoziński 2007-es indulása óta az egyik legjelentősebb kortárs lengyel író, a közönségsiker mellett több rangos irodalmi díjat is elnyert. Magyarul eddig három regénye olvasható. Ezeket a történeteket unokahúgának, Idának írta a kislány kilencedik születésnapjára. Egy féltékeny iszapteknős; egy kutya, akinek válnak a gazdái; egy légylány, aki szeretné megtudni, mi van az ablaküvegen túl; egy baktérium, akinek…
Készleten
