Egy kis hazai misztérium

Tíz éves Nyulász Péter Helkája

Furcsa dolog történt velem: 10 év után most vettem csak a fáradságot, hogy úgy igazán elolvassam a Helkát. Már megjelenésekor meg kellett volna tennem vagy pár hónappal később, legkésőbb a díjazásakor (2011-ben az IBBY az Év Gyerekkönyvének választotta), de beértem azzal, hogy csak ide-oda beleolvasok, és a többit hozzáképzelem. Mentségemül szolgálhat, hogy sok más ifjúsági regényt viszont azonnal elolvastam, csak itt valamiért megakadályoztak az előítéleteim. Sosem szerettem a legendákból átírt történeteket, s bár kicsinyes marhaság, nem tetszett a Helka név, és bár mindig nagyon elbűvöltek a Marbushka-játékok, nem voltam odáig az illusztrációkért sem, mert épp a felséges színeket nem láttam rajtuk, melyek miatt Bohony Beatrix világát korábban megkedveltem.

Persze mindazt, ami rám várt, hiába is képzeltem én bárhogy. Nyulász Péter Helka-trilógiabeli világa az egészen elképzelhetetlen fajtából való. Verses kötetei után a szerző nagyon különös főzetet készített olvasóinak: bár egy feledésbe merült balatoni legendától inspirálódott, úgy fűszerezte, hogy még én is megettem. Talán éppen úgy, ahogy egyik főhőse, Kamor – a Bakony erdeinek varázslója is szokta – lassan, komótosan, élvezettel – csudálatos füvekkel vegyítgetve. Mik ezek a füvek? Egy nagy csipet kedves kiskamasz-humor, nagy marék fiatalos lelkiség és költői szójátékok, időnként egy kis lassító, olykor egy kis gyorsító porocska, képzeletet reptető erdei és vízparti helyszínek és még valami nagyon fontos: valódi élethelyzetek, amelyekre valódi megoldásokat kell találni. És még sok-sok őszinte mondat! Ezért bánom, hogy nem olvastam el azonnal.

Nem tudok más olyan kortárs ifjúsági regényről, amely ilyen szelídséggel és alázattal venne kézbe valami hazait, valami közöset, amit mindannyian ismerünk, amihez mindannyian kötődünk. Nyulász Péter nem kiszippogatja a Balaton csodáját, hanem miután belekortyolt vizébe, nekünk is odakínálja a csanakot.

A Balaton szentségét mindenki átérezheti, aki a Tihanyi félszigetet bejárja, de talán sosem gondolt arra, ki mindenkinek lába nyomában jár, ki is az a Ciprián, akiről a Barátlakások melletti egyetlen félszigeti forrást elnevezték. A Balaton kékjére, északi lankáira tekintve a legtöbbünknek nagyot dobban a szívünk, ha pár hónap vagy év után újra megpillantjuk. Aki benne él, talán másképp tapasztalja ezt, de apró „tengerünk” sorsát csak kevesen nem viselik a szívükön. Különös arra gondolni, hogy a világ mit sem változik: a legenda szerint is óvni kell a vizet a sötét erőktől – de most 2021-ben sem más a feladatunk.

Ádáz viaskodásnak, sötét és vészterhes korszaknak vetettek ezzel véget. Akkorra már nem volt köztük, aki ne siratta volna legalább egy szerettét – Kamor a fiát veszítette el, Kelén az apját, Helka hercegnő a nővérét, Sió a szivárványos halacskáját…
Saját életük is már csak hajszálon függött az egymással folytatott tusakodásban, s tudták, velük pusztul a tó, s körülötte a hegyek világa, ha minden úgy folyik tovább, mint eddig.
Túl kellett, hogy lépjenek hát korábbi sérelmeiket. Legyűrve fájdalmukat, félelmeiket és bosszúvágyukat, végül egyezségre léptek: megesküdtek egymásnak, hogy többé nem használják varázserejüket. Ám nem igazán bíztak benne, hogy a másik is betartja a fogadalmát. Hatalmuk zálogait ezért közösen a föld alá rejtették a füredi partok közelében.

Kisiskolás olvasók számára, akik még nem tudják, mit vigyenek magukkal az idei nyaralásra, még akkor is érdemes beszerezni a könyvet, ha az útjuk épp nem a Balaton felé vagy a Bakonyba vezet. Nekem most határainkon túlról is megmelengette a szívemet a trilógia első része – azonnal felidéződött, milyen jó is volt egy bokor alatt átvészelni egy nyári záport a tihanyi levendulásban, milyen üdvözítő a kilátás a Sajkodi-öböl felől kinyúló hegygerincről, milyen a Bakony sötét patakvölgyeiben bandukolni és nagy tölgyek alatt megpihenni – hallgatni a csöndet. Hogy szószátyár és folyton éhes manók, félős koboldok vagy holló alakban portyázó hercegnő is felbukkanhat, arra persze csak ezután fogok számítani.

Épeszű ember arra nem jár.
A völgytalpat ember magas csalán lepi, kidőlt faóriások korhad törzsei, leomlott sziklaoszlopok nehezítik a járást. Ahol a fák nem tudnak megkapaszkodni gyökereikkel, kusza növényzet borít mindent: medvehagyma, nádtrippan, holdruta. Mindenféle moha és páfrány. Alig látszik tőlük a meredek, barlangok és üregek szaggatta sziklafal.

– Íme a tilalmas Burok-völgy varázslatos leírása, ahol Horka és Thuz az irigy, gyógyír-tolvaj házaspár él holló- illetve vadkanalakban. Ezek a szépséges leírások ragasztottak a könyv mellé – ahogy a szerző egy mindenki számára érthető, de mégis fényesen ragyogó nyelvezettel beszéli el Helka hercegkisasszony felnövekedésének történetét és harcostársainak küzdelmeit a gonosszal. Ez a gonosz – bár sok egészen különféle regénybeli karakterben képviselteti magát, ahogy lenni szokott – alapvetően azért válik gonosszá, mert jómaga boldogtalan. Sem Sió, sem Horka nem tűri, ha valaki más szép vagy boldog, vagy netán uralma van valami fölött. Helkának és hű barátjának, Cipriánnak leginkább saját maguk felett kell megtanulniuk uralkodni, hogy véghez tudják vinni missziójukat: megszabadítani Helka szüleit és népüket a gonosz varázslat alól, megóvni a tavat és széles vidékét a sötét ármányoktól.

Olvasás közben azt is nagyon megszerettem, ahogy Nyulász gonosz karakterei egyre kibomlanak és megmutatják fonákjukat is – önmagában Sió története is jól elmagyarázza a féltékenység, az irigység, a hatalomvágy és a bosszú boszorkányköreinek működését: Sió, aki szirénként csábított és taszított a halálba sok száz ifjút bűnéért úgy vezekel, hogy egy igaz szerelem beteljesedéséhez kell segédkezet nyújtson.

Napnál világosabban emlékszem arra az éjszakára, amikor először találkoztam Thuzzal. A telihold beragyogta a tó tükrét, s ahol a parti szél elérte, felborzolta és ezüstbe vonta a vizet. Az a megátalkodott szerencsevadász meg égre emelt ököllel kiabált: „ég és föld szellemei, istenek vagy ördögök, segítsetek!”
Reménnyel telve odaúsztam hozzá, kezemben az Aranybuzogányos nádammal. Nem volt könnyű dolgom. Akkor még rajtam ült Kamor átka, és tekergő kígyóból állt a frizurám. Úgy hittem, hogy igaz és őszinte szerelemmel szereti Horkát, s ha segítek rajtuk, megszabadulhatok a kígyóimtól.
Igaz, Thuz megrettent tőlem, amikor meglátott, kapzsisága mégis erősebb volt a félelménél. Megígértem, elárulom neki a csengő hang titkát, ha cserébe nekem segít megtörni Kamor átkát. Csak egy tincset kértem annak az aranyszőrű gödölyének a gyapjából, melyet a Soktornyú Kastélyban neveltek. Thuz persze szép szóval áltatott. Azt mondta, százszor haljon meg, ha az első nyírás aranygyapjú nem lesz az enyém.
Hát elmondtam mindent a Sárgaköves Gyűrűről, s hogy az a remeténél találhatja meg. Kérje kölcsön, és Horka tartsa a nyelve alatt hét napon és hét éjjelen át.
Meg is szerezték a gyűrűt, Horkának kitisztult a hangja, összeházasodtak, és hozományul megkapták a hercegi birodalom felét.
Az ígéretüket persze eszük ágában sem volt teljesíteni!

Helka le sem húzta ujjáról a Sárgaköves Gyűrűt, csak kézfejét odafordítva tartotta anyja homlokához. Remegett lelkében, hogy igaz legyen a gyógyerő, hogy az aranyhíd e megkövült darabjai valóban csodát tegyenek, mert itt most arra van szükség! Csodára!