Parvela csodái
Róka úrék, ahogy mindannyian, akik becsüljük az olvasással töltött időt, különösen vonzódnak a hideg beköszöntével érkező délutánok semmihez sem hasonlatos hangulatához. Ez az! Ismét lehet vackolni a kályha mellett, míg odakint fel nem száll a köd, hogy aztán egy nagy séta után visszavágyódjunk takaró alatt töltött olvasmányainkhoz!
Ha valakik, akkor az északi népek tudják, hogy kell öltözni a hidegben és még azt is tudják, mit kezdjenek magukkal hosszú órákon át lámpafényes szobáikban üldögélve egy szép vasárnapon, hisz ők sem tölthetik kint az egész napjukat – még akkor sem, ha nekik vannak a legmelegebb kardigánjaik szerte a világon. Mondhatnánk a méltán népszerű öltözködős mondást kifordítva: nincs rossz délután, csak rossz könyv.
Természetesen másutt is van hideg a Földön, nem csak Skandináviában és a finneknél, de az irodalmi hagyományban, melyet megérleltek, kialakult valami, ami nevezetes arról, hogy úgy északi, ahogy ők északiak. Ehhez az északisághoz pedig szervesen kapcsolódik a szavakat körülölelő táj: az ottani erdők és mezők miénktől különböző nyarai, nagy tele, a gazdag vízi világ, az égbolt különleges fényei és sötétje.
Azt az egyedi ízt, melyet az északi prózában és lírában felfedezni vélünk, természetesen a tájból kinövő társadalmi élet, és az abban élő emberek formálják teljessé. Ezek a társadalmak olyan működésmodelleket formáltak maguk számára, amelyek alaposan felkeltik a világ érdeklődését. Vannak, akik egekig magasztalják szabadság iránti elkötelezettségüket és vannak, akik megkérdőjelezik annak kivitelezhetőségét. Vannak, akik egész életükben azon fáradoznak, hogy valamicskét importáljanak abból a társadalmi megtartó erőkbe vetett bizalomból, amit ott látnak, és vannak, akik gyanakodva figyelik, miképp cseperednek fel azok északi lurkók azokban a furcsa iskolákban, ahonnan kikerülve aztán olyan brutális(an jó) filmeket rendeznek és írják azokat a hej, de cifra krimiket vagy legalábbis nézik és olvassák őket. Fél Európa áhítozik az északi otthonok eszménye után és hajlandó másolatok másolataival körbevenni magát, csak hogy átéljen belőle egy kicsikét – ha valami onnan jön, csak jó lehet vagy legalábbis a jó egyik közvetlen rokona.
A legjobb, hogy már egy két éves gyerek mellett is találkozhatunk azzal a gyerekirodalommal, amely kiváló terepe fürkésző tekintetünknek, s bár sok egzotikumot lelünk benne, mi, magyarok is úgy érezzük, talán furcsa, de közünk van hozzá – értjük, érteni akarjuk. Ilyenkor ősszel kapunk leginkább észhez, hogy „Igen, igen, értem már!” És valahogy kicsit több Finduszt akarunk olvasni a gyerekeinknek és persze saját magunknak.
Már rég nem csak Harisnyás Pippiről van szó vagy Nils Holgersonról, sőt nem is csak Nesbø regényekről és a Múmin-könyvekről, hanem – hála sok lelkes fordítónak és kiadónak – itt sorakoznak a polcokon újabb korszakalkotó szerzők és illusztrátorok könyvei, akik mind ebből az áhított északiságból kínálnak nekünk valamit.
Parvela varázslatos almáskertje
„ A játszótér közepén egy boldogtalan csirka állt. Aki boldogtalan, olyan, mint egy kút. Senki nem mer túl közel menni hozzá, nehogy beleessen. És mégis, a kút nem csak egy üreg. Víz van benne. Élet van benne, amiből valakinek mernie kell meríteni.”
Timo Parvela: Szerencsekerék
Sokféleképp lehet írni arról, miképp tudunk elveszni saját bozótunkban, miképp tudunk elszigetelődni egymástól, de ahogy Timo Parvela megragadja azt a mozzanatot, amikor kitépjük magunkat az ágak közül és elkezdünk végre kilátni, hajunkat kisimítva, ruhánkat leporolva, annyira világos és tiszta, annyira egyszerű és szép, hogy gyerek és felnőtt ugyanúgy sajátjának érezheti. Bízni és újrakapcsolódni, hogy aztán ne csak magunk kedvéért létezzünk, hanem ott lehessünk valaki más számára is – lehessen igazi barátunk. A trilógia minden kötetét ez a hömpölygő lelki dinamika mintázza, mindegyiket kicsit más módon.
A szerző minden írása elárulja, milyen bensőséges kapcsolatot ápol a természettel, és jó rácsodálkozni: épp azokban a köteteiben ír legintimebben az emberi kapcsolatokról, amelyekben vagy a vadonnak és a benne élő állatoknak jut a főszerep, vagy, ha találunk is emberi főszereplőket, azok a természeti erők által szorosan körbefont kertekben, házakban, tereken élik az életüket.
Ha szeretnétek belesodródni egy finn almáskertbe, ha örömmel repülnétek együtt vándormadarakkal, vagy ott lennétek egy szeles kikötői játszótéren, esetleg egy kutya-macska háztartás rejtelmes hétköznapjaiban, miközben a barátságról olvastok valami különöset, válasszátok Parvela trilógiájának köteteit (Mérleghinta, Szerencsekerék, Körhinta), vagy a Miú és Vau sorozatot.
„Na, idehallgass! – kezdte Vau, és levette a fogasról a legviharvertebb fejfedőjét, és feltette a fejére. – Ki áll előtted?
Timo Parvela: Miú és Vau
– Vau – mondta Miú.
Ezután Vau előbányászta a szekrényből a síbakancsát, és felvette.
– Mit csinálsz? – kérdezte meghökkenve Miú.
– Na és aztán? – vonta meg a vállát Vau, és kiment a fészerbe, hogy előszedje a síléceit.
Miú a teraszról figyelte hitetlenkedve, ahogy Vau végigsíel az udvaron a kapuig, majd elkezd leereszkedni a domboldalon a falu felé.
– Te teljesen megőrültél! Mindenki ki fog nevetni! – kiabált utána Miú.
– Na és aztán? – fordult hátra Vau.
Épp akkor telepedett le a terasz korlátjára egy pillangó. Miú felismerte: a reggeli lepke volt. Csak most vette észre, hogy az egyik szárnyából hiányzik egy darabka. Miú ennek ellenére is szépnek találta. Tökéletesnek.
Miú is beszaladt a fészerbe, hogy előhozza a szánkót. Ő sem akart lekésni a piacról.”
Kisiskolás fergetegek
Timo Parvela néhány évvel ezelőtt egy budapesti könyvbemutatóján mint egy mindent megmagyarázó tényt elárulta, hogy ha el akarjuk őt képzelni egy nagy, családi ebédnél üldögélve, úgy képzeljük el, hogy az asztal körül ülők, a gyerekeket leszámítva mind-mind pedagógusok. Ha eddig csak sejtettük, így biztosak lehetünk benne, hogy két zseniális sorozatában: a jelenleg kincsszámba menő Ella-könyvekben és a még javában elérhető Pate-sorozatban is ott rejlik egy-egy csepp a finn iskola esszenciájából. Ami persze nem jelenti, hogy ha Jyväskyläbe költözünk és elkezdünk ott suliba járni, akkor másnap reggel olyasmik fognak velünk történni, mint Elláékkal, de valószínű, hogy ez az esszencia, bár Parvela egyedi szűrőjén át, de a finn társadalom egészéből mutat valamit.
Az Ellák olvasásakor úgy érezhetjük, hogy ez az a világ, ahol bármi bolondságot megtehet a tanítóbácsi, mert úgy is mindenki tisztelni és szeretni fogja. Az a világ, ahol időnként, vagyis elég gyakran történnek extrém dolgok, de a háló, ami mindannyiunkat körülvesz, olyan erős, hogy aligha hullunk ki rajta.
Ezekben a felolvasásra termett iskolai történetekben ragyog fel Parvela ellenállhatatlan humora, ami talán attól olyan rendkívüli, hogy bár abszurd, csak ritkán bizarr, és annyira barátságos, hogy csak ellazulni lehet tőle, persze csak ha már a nevetést abba bírtuk hagyni.
„Amikor végre a tanító bácsit is sikerült kiszabadítani a buszból, elmentünk ebédelni. Már úgyis farkaséhesek voltunk. Így lehetett ezzel a tanító bácsi meg a felesége is, de nekik sajnos az összes pénzük abban a táskában volt, ami az iskola udvarán maradt.
Timo Parvela: Ella és barátai
– Úgy érted, hogy az összes? – kérdezte a tanító bácsi felesége még egyszer, a biztonság kedvéért.
– Az utolsó centig – bólintott a tanító bácsi.
– És a hitelkártyák?
– Szendvics, személyi, nyugtatók…
– Meg a malac – egészítette ki a felsorolást Pate.
Szerencsére Hannának maradt két gyümölcsös cukra, amit már nem tudott megenni, mivel elkapta a hányás. Odaadta a cukrokat a tanító bácsinak meg a feleségének. Hanna nagyon jó szívű.
– Melyiket kéred? A pirosat vagy a sárgát? – kérdezte a tanító bácsi felesége. Ő is nagyon jószívű. És a tanító bácsi is, aki a saját cukorkáját odaadta a feleségének.
– Az egyik a tiéd, a másik a gyereké – mondta.
– Te olyan jó ember vagy! – sóhajtott a felesége, és nekidőlt a tanító bácsinak. Hoztunk neki egy széket, de azt mondta, nem akar leülni, inkább nekidől a tanító bácsinak. Mert szereti. Mivel mi is szeretjük a tanító bácsit, mi is rögtön neki akartunk dőlni. Vicces volt, ahogy ott, az étterem közepén az egész osztály megpróbált nekidőlni a tanító bácsinak. A buszsofőr majdnem megfulladt a nevetéstől.
– Ez mind a maguk gyereke? – kérdezte a vendéglős bácsi a tanítónktól.
– Mind – ismerte el a tanító bácsi.
– Az összes? – kérdezte hitetlenkedve a vendéglős bácsi.
– És mindjárt itt a következő – sóhajtotta a tanító bácsi, és finoman megpaskolta a felesége hasát.
A vendéglős bácsi fejcsóválva ment vissza a konyhába, viszont ingyen megvendégelte a tanító bácsiékat.”
A Pate-sorozatban egy kiskamasz fiú feljegyzéseit olvashatjuk kicsit blogos, kicsit papírfecnis, kicsit titkosnaplós stílusban. Patéval is olyasmik történnek, amik talán hagyományosan kivernék a biztosítékot, de itt valahogy mégsem verik, de közben mégis vagy mégsem?
Az első részben Karolina, a szeplős úszástanár és Edu bácsi, a kényszeres agglegény (Pate mérnök bácsikája) rémületes esetlenséggel szeretnek egymásba, míg Pate-ék otthona Pate és Edu fantáziájának és aktuális életelveinek gyakorlóterepévé válik. A szülők hol bájosan asszisztálnak az őrültségekhez, hol fellázadnak és győz a józanság – ez a hullámzás teszi igazán különlegessé a Pate-szövegeket. Izgalmas, ahogy a kamasz és felnőtt horizontok egymásba szűrődnek, folyamatosan diskurál az őrület a normalitással, a tények a spekulációkkal, az abszurd a bájjal, a tudatosság a naiv öntudatlansággal. Ettől vicces és ettől komoly. Mint ahogy az életben valójában is van, csak Parvela tollából mindig fergeteges.
„Hurrá! Kifüleltem, hogy külföldre utazunk! Apu azt mondta, hogy olyan helyre megyünk, ahol hőség van, sok ember és furcsa illatok. Anyu hozzátette, hogy sok látnivaló lesz, és olcsón lehet ruhát venni. Most muszáj abbahagynom, mert még be kell csomagolnom. Mindjárt indulunk.
Timo Parvela: Pate szupertitkos blogja
Már vissza is jöttünk. Kicsit félreértettem a dolgot. Egy bevásárlóközpontba mentünk, ahol nagy nyári leárazás volt. Szerencse, hogy velem volt a búvár légzőcsövem. Büdös volt és meleg.”
Parvela legújabb sorozata, melyben a norvég Bjørn Sortland a társszerző a Kepler62 (magyarul még csak két rész olvasható). Ezek a könyvek másképp hozzák elébünk az élet kardinális kérdéseit, mint a korábbiak: itt inkább zord egzisztenciális kérdésekkel kell dolgoznunk, miközben egy konzoljáték sebességével és intenzitásával pörögnek az események. Sok olvasásra nehezen bírható kiskamasz számára okozott már meglepetést a Kepler62, épp ezért erősen felkelti a felnőttek érdeklődését is: milyen módon tudunk párbeszédet folytatni gyerekeinkkel égető kérdésekről úgy, hogy közben az őket gyakran mágnesként vonzó online videójáték-világot is megszelídítjük a magunk számára. A Kepler62 jelenlétre és válaszkészségre hívja olvasóit, ismerjük meg, mielőtt 8-10 évesünk kezébe nyomjuk.
