Északi fény az Almáriumban 2.

Hősök, vagy amit akartok

Barangolunk tovább kedvenc skandináv könyveink között, ezúttal hősöket keresve az északi mesékben. Jöjjenek hát a legszerethetőbb bátor gyerekek – Harisnyás Pippitől Barniig.

« Északi fény az Almáriumban 1. – Parvela csodái

Variációk egy témára: Astrid Lindgren

Nem nagyon titkolhatnánk itt Róka úrnál, hogy Astrid Lindgren-rajongók vagyunk: a svéd írónő – magyarul új kiadásban a Móra Kiadótól elérhető – történetei rendszeresen visszatérnek ezeken az oldalakon, ahogy egyébként a mi mindennapjainkban is. Most éppen azért, mert ha valaki, hát Lindgren igazán tudta, mi fán teremnek a bátrak… Legismertebb alakja, a rettenthetetlen Harisnyás Pippi hősiessége határos a csodával: kicsi, védtelen, de mindenekfelett áll életszeretete és tisztasága, így aztán kardélre hányja összes ellenségét. Mi pedig megkönnyebbülten nevethetünk, felidézve azokat a pillanatokat, amikor kiszolgáltatottan álltunk egy helyzetben, de jött egy tündér vagy egy óriás, aki – huss mindent félresöpört és megmenekültünk.

Ronja, Lindgren másik kisleány hőse (Ronja, a rabló lánya) már más: neki több szövetségesre van szüksége ahhoz, hogy legyőzze az őt fenyegető vérlidérceket, farmanókat és hogy annyiszor át tudja ugrani a lába előtt nyíló szakadékokat. Ő is apró és védtelen, de a két, rablóapjától útravalóul kapott intelem, miszerint gyakorolnia kell a félelme legyőzését és el kell kerülnie a veszélyes lényeket és helyeket, ragyogóan forr benne össze: úgy dönt, az lesz a legjobb, ha félelmét a legveszélyesebb helyeken tanulja meg legyőzni. Persze, közben megtanulja, fejet kell hajtania a vadon előtt, így lesz csak alkalma annyi boldog napot tölteni a sűrű erdőben és jóra fordítani két ellenséges rablóbanda történetét, kiknek viszálya Ronja és Birk – a két ifjú rablógyermek – egymás iránti szeretete nélkül minden bizonnyal a rablóvárak teljes bukásába torkollna. Azaz mégis csak közeleg a rablók alkonya, de ez az alkony dicsőségesebb lesz egy közönséges bukásnál. Lindgren a Ronja írásakor érezhetően dúskált a svéd hiedelemvilág elborzasztó és csodálatos lényeinek gyűjteményében, mégis megtalálta az egyensúlyt az emberi lélekben zajló küzdelem és a külső világ eseményeinek kifejtésében. Nagy kedvencünk.

„Apja meghagyta, vigyázzon, nehogy a hegyi folyóba pottyanjon, ezért naphosszat a vízparti síkos sziklákon szökdécselt vidáman, ahol a legharsogóbban zúgott el alatta a víz. Hisz ha az erdőben jár, nem tud vigyázni rá, hogy a folyóba ne zuhanjon! Csak akkor van értelme a vigyázásnak, ha ott történik a nagy zuhogónál, sehol másutt!”

Lindgren másik későbbi, nem kifejezetten „lányregénye” az Oroszlánszívű testvérek, ahol még Ronja történeténél is több emberi rosszindulattal, sötét erővel száll szembe két ifjú lélek. Több küzdelem, több diadal, több veszteség. Ha a fiad rá se hederített a Harisnyás Pippire, ez a regény biztosan érdekelni fogja, de csakis a bájosan kalandos és népies humortól fűszeres Juharfalvi Emil– vagy a kevésbé ismert, jelenleg régi kiadásokban elérhető Háztetey Károly-sorozat után, mert az „oroszlánszívhez” hozzátartozik az is, hogy benne a halál egyszer csak különös színezetet ölt, amihez a tíz éves korral járó érettség és stabilitás feltétlen szükséges.

A fickók Furavárról

A hősiesség motívuma, ahogy minden kultúrában, úgy a kortárs skandináv és finn irodalomban is sokoldalúan jelenik meg – a fentiekben ízlelgetett lindgreni tisztaszívű harcos (aki nem tesz mást, csak ami az ő dolga) sok más alakban is megjelenik később.  Egészen extrém példa rá a Tatu és Patu sorozat Tatu és Patu szuperhősök című része, ahol a furavári fivérek – ebben a részben alias Aktívlegény és Mértékvitéz – mentik meg Pazar városát egy gonosz professzor rémületes akciójától. Miután Vákuum Professzor egy fél tucat klasszikus városi épületet eltüntetett – a polgármesteri hivatal helyébe a rettenetes méretű Csúcsmodern Kormányzati Tudásközpontot állította bontatlan csomagolásban, a ligeti szökőkút helyére a Vizuális és Akusztikus Köztér Nedvesítő került, a játszótér helyén a Háromdimenziós Gyermek Levegőztető Rendszert találták –, rémület lett úrrá mindenkin, különösen, amikor már a városlakókat készült átlényegíteni bolti termékekké. Gonosz művében minden emberi személyiség szimpla karakterfigurává üresedett volna, akiket majd úgy lehet leemelni az áruházi polcról, mint egy plasztik harcosfigurát. Tatu és Patu is felismerték a bajt és Hiperkiberember jobbján ajánlották segítő kezüket Jeles polgármesterasszonynak.

„Ha-ha-ha! – harsant fel Vákuum Professzor rideg nevetése.
– Az űr vákuum, ti ostobák, az én nevem pedig VÁKUUM Professzor! Hiszen én a VÁKUUMBÓL nyerem az energiát! De atomjaimra szétesni annyira megrázó élmény volt, hogy eltűnődtem az élet értelmén.
Vákuum Professzor még szomorúnak is tűnt. Lehorgasztotta fejét:
– Annyira egyedül vagyok, mindig is egyedül voltam…
Rájöttem, hogy barátokra és szeretetre van szükségem, így elkezdtem ajándékokat osztogatni Pazar lakosainak.
Hiperkiberember részvéttel nézett Vákuum Professzorra…”

Tatut és Patut előbb meg kell kicsit jobban ismerni, utána viszont nagyon meg lehet őket szeretni. Akár odáig is lehet jutni, hogy nem bírsz majd nekik ellenállni és rajongó leszel. A szerzőpáros – férj és feleség csodás alkotóduója: Aino Havukainen és Sami Toivonen – különös vizuális világot teremtett a sorozattal, amelynek harsány színei és erőteljes képregényes formavilága esetleg riasztó lehet azok számára, akik valódi értéket szeretnének kisgyerekeik kezébe adni. De ha beleolvasol a szövegbe, hamar rájössz, hogy itt minden kicsit idézőjelben van – nem csak a szöveg, a képek is. Aztán érezni kezded, hogy a dolgok fonákját is érdemes megnézni, és hogy valójában nagyon is rendben van a furaváriak világa. Innentől már csak a nevetés jön! Ráadásul egyszerre több stílus paródiáját olvashatjuk – Bába Laura eszméletlen szuper fordításában. A csavarok pedig talán azért vannak, hogy kicsit kimozdítsanak a megszokott pozíciódból és nevetés közben pár kilóval könnyebb légy. Ezt nevezem én északi hatásnak.

Mert ez igenis tudomány: a világ valódi értékeit szelíden megvédeni csúcscivilizációnk életerőinket vámpíroló rémjeitől, úgy, hogy közben nem csak távolról nézzük, hanem tabuk nélkül egyenesen belelépünk ebbe a bennünket körülfonó erőtérbe, ahol fő szövetségesünk sem más, mint maga Hiperkiberember. Bizony, bizony: mi magunk is tudjuk, mitől döglik a légy… és mitől virul a szuperhős.

Lindgrenhez visszakanyarodva: Juharfalvi Emil sem tesz mást, mint ami a dolga, igaz, ő, bár szíve tiszta mint a patyolat, ritkán igazán hősies, sokkal inkább vakmerő, kísérletező és élelmes. Csínytevő. Tehát nem is igazán hős, vagyis cseppet sem klasszikus, mégis meg kell most említeni, mert, ha önkéntelenül is, de ő is megkérdőjelezi a felnőttek világát és saját belső logikája szerint spontán felül is írja azokat, ahogy Tatuék is az összes történetben. Ez a fajta hős tiszta lendületből dönti le a gátakat. Hogy aztán ki mit szól hozzá, az már az ő dolga. Olvasókként nekünk a legjobb: nincs más dolgunk, mint nevetni és elképzelni a kivándorlás-korabeli svéd paraszti világot vagy magunkra ismerni az elvarázsolt modern városlakók görbe tükrében.

Akik a legbátrabbak

Hősök azok is, akik nem hajtanak végre ámulatba ejtő csodás tetteket. Őket emlegeti a köznyelv hétköznapi hősöknek és annyi terem manapság belőlük, hogy olykor halványulni is tűnik a fényük. Van azonban néhány olyan hétköznapi hős, aki annyira közel tud kerülni hozzánk, hogy fénye kiviláglik a legnagyobb tömegből is és hosszan velünk marad – csak a kabátunk alá kell csempésznünk belőle egy kicsikét.

Ilyen hős például a Tina-sorozat (örök hála a Cerkabella Kiadónak, ahogy a Tatu és Patu sorozatért is) címszereplője, aki attól hős, hogy kibírja az életet és ráadásul úgy bírja ki, hogy közben még másoknak is tud adni a szeretetéből. Meg-meginog, de bármilyen kicsi és törékeny, az öröm nem tud kifogyni a szívéből. Ez arra a hősiességre tanít bennünket, amire minden emberi lénynek szüksége van. Sok kisiskolás lány nagy kedvence a sorozat, nem véletlenül. Jól olvasható, sok érzelemgazdag rajz illusztrálja, Tina belénk karol és visz magával. Egy a baj: egy rész egy vacsora és fürdés közti órában elfogyhat.

„Tina boldog kislány, persze, hogy az, de nem mindig.
Olyankor nem is akar erre gondolni. Azokat az eseteket, amikor nem boldog, megpróbálja átugrani.
Mindenesetre már nem sír olyan gyakran. Hiszen lassan nagylány lesz. És hasonlít apukájára.
Apa sohasem sír! Csak ha valaki meghal.”

Tina fiú párja lehetne Garmann is.
A könyv számomra a digitális grafika egyik kivételes csúcsa, ami a gyerekkönyv illusztrációk szcénáját illeti, mert képes ezernyi érzelmet megjeleníteni a hagyományos technikák teljes mellőzésével. Árnyalatai vannak a szorongásnak, ereje a kötődésnek. A karakterek élők és könnyen megszerethetők. Kisfiús naturalizmus és a textúrák, színek finomsága egyszerre jellemzi. Pohárban ázó műfogsor, óriási szőrszál a nagynéni állán, hiányzó lapátfogak a szeplős ikerlányok mosolyában, hasunkban repkedő, beszorult pillangók mint az izgalom képi metaforája, bogár az orrhegyen, halott madárka, darázstetem. Sokaknak tűnhet bizarrnak vagy akár visszataszítónak – láttam, amint sokan udvariasan félreteszik ezt a könyvet, ha kezükbe adtam – de közelebb hajolva elénk tárul Garmann, az iskolába készülő, attól kicsit szorongó kisfiú teljes világa, amely persze tele van melegséggel. Ez a melegség nem csak finom süteményekhez, nagynénik által kötött bojtos téli sapkákhoz köthető, hanem legfőképp Garmann szerető rokonaival való beszélgetéseiben érhető tetten. Lehet, hogy nem csak ő van egyedül, aki aggódik valami miatt? Hártyavékonyan vagyunk csak elválasztva egymástól, legyen bár köztünk 70 év korkülönbség.

„Teljesen fehér, hosszú szőrök lógnak Borghild néni ráncoktól barázdált állán. Garmann szerint a ráncok a fa évgyűrűire hasonlítanak. Mutatóujjával végigsimít egy eret a néni kezének fehér bőrén. A vakok az ujjaik segítségével olvasnak, töpreng Garmann, és behunyja a szemét. A néni bőre olyan vékony, akár a selyempapír. Borghild néni hirtelen felébred, és helyreilleszti a fogsorát. „Te is voltál valaha gyerek?”- kérdezi Garmann. Borghild nénin sokáig tanakodik. Egy szitakötő lebeg szinte mozdulatlanul a levegőben. A néni elmosolyodik, és így szól: „Igen, vagy százötven évvel ezelőtt.” S annyira nevet, hogy a cicijei csak úgy rázkódnak.”

A sorozat további két kötetében megismerhetjük a Garmann szomszédságában élő fiúkat és lányokat: hogy álljunk ki magunkért, mi mindent képes érezni a szívünk… Garmann azért hős, amiért bárki hős lehet, de ez nem ér kevesebbet a nagy hőstetteknél, hisz szembenézni saját félelmeinkkel talán a legfontosabb feladatok közé tartozik és minden világot megváltó cselekedet alapja.

Ha már norvég (kicsit) fiús könyvek és a hétköznapi hősiesség kérdése, akkor Håkon Øverås könyveit kár volna kifelejtenem. Ezt a sorozatot is a Scolar Kiadónak köszönhetjük, akárcsak a Garmannt. Remélem, a harmadik rész is ideér végül.

Olyan izgalmas olvasni egy olyan történetet, amely minden kritikus ponton szép ívben reppen át. Olyan jó tudni, hogy valaki ilyen derűvel és óvatos finomsággal tud ráhangolódni egy kiskamasz fiú magányos küzdelmeire. Jó olvasni, hogy akkor is van remény a veszteségek feldolgozásra és a fenyegetettség feloldására, mikor a szülői jelenlét csak töredékes és halovány. A kevés szavú szülők helyett van, aki megszólaljon.

„– Nagyszerű, hogy van két barátod – mondta nagypapa.
– És itt vagy nekem te is – mosolygott Arni.
Nagypapa nem szólt semmit. Elkomolyodott, és hosszan nézte Arnit. Egyik kezével végigsimított unokája fején.
– Nekem azonban hamarosan tovább kell állnom – sóhajtotta. – Annyi dolgom van még. Utána kell néznem, elég erősen fúj-e a szél ahhoz, hogy halmokba gyűjtse a leveleket, amelyekbe aztán belegázolhatsz. És a vízhez is el kell mennem, ki kell csalogatnom a nagy csukákat a nádasból, hogy ráharapjanak a horgodra. És akkor bizony nem ülhetek itt minden este…”

Így legyünk mind hősök, azt kívánom!

Folyt. köv.!

(Borítókép: Astrid Lindgren: A rabló lánya, Móra, 1986)