Furcsa figurák, szokatlan bandák, különös családok
Az Északi fények sorozatunk utolsó nagy kosarába azokat a könyveket rakodom nektek, melyeket a skandináv társadalmi modellek művészi átdolgozásaként aposztrofálok. Ezek a modellek persze nem fix dobozok, amikbe bele kell férni, sőt lényegük épp az, hogy meglehetősen jól formára szabhatók. Talán ez a rugalmasság az, ami mindünknek jól jöhet, függetlenül attól, milyen dobozokhoz vagyunk szokva vagy felnőve milyeneket építünk magunk számára.
KORÁBBI RÉSZEK:
A rugalmasság azt is feltételezi, hogy jól ismerjük a saját határainkat, de ahhoz legtöbbször előbb el kell menni a szélső pontokig. Ha a szélső pontokon tapasztalatot szerzünk, az egyensúlyi helyzetekben is stabilabban tudunk majd állni. Igaz-e? Az északi irodalom gyakran ad teret ad arra, hogy mások sarokköveire is felugorjunk egy kicsit, így lehet a szemünkben az eszményi család, utca- vagy faluközösség bármilyen, hatásukra nagy eséllyel frissebb szemmel látunk majd.
Különös családok, szokatlan bandák és társulások, extrém élőhelyek és furcsa figurák. Sok szeretettel.
Egyenest a közepébe! Mi a helyzet mostanság a Múmin-családnál?
A sokunk által nagy becsben tartott Múminos könyvek magyarországi kiadása kicsit viharosra sikerült. 2021-re az a helyzet, hogy antikváriumok pincéiben kell kotorásznunk, ha a felnőtteknek – legalábbis nagyobb gyerekeknek – szóló eredeti szövegek fordításait szeretnénk kézbe venni. Az első Szakonyi Csilla-féle, sokak által jobb fordításnak tartott Mórás kötetek már valóban kincsszámba mennek – Róka úr is szorgosan keresgeti ezeket. A Napkút 2000-es évekbeli sorozata is itt-ott felbukkan még. Ami most könnyen elérhető, az a Geopennél nemrég megjelent Jön az üstökös, illetve az eredetit már csak instant kakaós alakban kínáló hajtogatós ovis verzió (Mumin-lapozók). Ez utóbbi grafikája elég klassz, a szövegezés/fordítás már kevésbé, de azért ismerkedésnek nem rossz, mert valami átcsepeg így is a csudás Múminvilág hangulatából. Talán jobban, mint a még ezeknél is minimalistább Mórás lapozók esetében.
Kedvencem a Mumin vitorlázik című rész (igen, itt rövid u-val szerepel), mert van benne sok tenger, világítótorony és a fiam kedvence: a világítótorony őre, akit mi önkényesen csak „a bölcsként” emlegetünk. Az a szerencse, hogy bár az a pár sor is majdhogynem olvashatatlan, amit hozzátettek, olyan erősen érződik a Múminokat körülvevő archetipikus közeg, hogy meg tud ihletni arra, hogy értelmes mondatokat adjak a szereplők és a narrátor szájába. Pöttöm, Morci, azaz, ahogy mi hívjuk: Morcoska folyamatos szereplése növeli a történet feszültségét, bár a legizgalmasabb természetesen az alkonyat előtt érkező tengeri vihar.
Tove Jansson eredetileg a II. világháború borzalmait ellensúlyozandó kezdte el írni és rajzolni a történeteket. Borzongató és felemelő belegondolni, milyen érzés lehetett benne lenni abban az alkotói folyamatban, amely a társadalmi feszültségek kanalizálódásából indul és megformálja ezeket a bizarr, mégis szerethető figurákat. Az egész Múmin-család leginkább egy nagy társasági életet élő művészcsaládra emlékeztet, amilyen Janssonéké is lehetett. Szabadon ki-be járkálhattak benne a családtagok barátai, mindenféle különös figurák, akik különbözőségük ellenére – vagy épp azért boldogan töltöttek együtt időt, legyen a közös tevékenység tengerparti piknik, vitorlás horgászat, filozófiai vita vagy süteménysütés.
A Múmin-család a társadalmi tolerancia mintaképévé avatódott, ami természetesen összefügg Jansson magánéletének kihívásaival, de ha elengedjük a szerzőt, hadd élje az életét, és a Múmin-könyvekre, képregényekre, képeskönyvekre önálló entitásként tekintünk (hogy azok is hadd éljék az életüket), akkor ugyanúgy megtalál bennünket az a barátságos hang, amit keresünk, és amin a szereplők is szólnak egymáshoz. A vacsorára elköltött mazsolás puding után pedig, ahogy azt illik, Vándor elmesél a társaságnak valami hátborzongatót:
Véresen komoly ügyről van szó – egy feketerigótól hallottam. A világ legvégén egy rettenetesen magas hegy tornyosul. Fekete, mint a korom, és tükörsima, akár a selyem! Egyenesen a feneketlen mélybe szakad, körülötte pedig felhők vitorláznak. A legszédítőbb csúcson pedig ott virít a Varázsló háza. (…) A Varázsló otthona zsúfolásig tömve van rubinokkal. Hatalmas halmokban állnak a falak mellett, amelyeket mind-mind drágakövek borítanak, villogva, mintha vadállatok szemei lennének. A háznak nincsen teteje, ezért aztán a fölötte repkedő felhőket vérvörösre festi a rubinok ragyogása.
– Na, most kezdek félni! – vetette közbe a böngész. – Jól vigyázz, mit mesélsz!
– De boldog ember lehet ez a Varázsló! – sóhajtott Motyó.
– Ne hidd! – intette le Vándor. – A varázsló nem lehet boldog, míg meg nem leli a Koronaékszert.”
Azért ne aggódjatok, nem véres harcra kell számítani! Csupán arra, hogy a Varázsló nem jön azonnal, ki kell azt várni… Amikor aztán tényleg megérkezik, előbb szolidan rubinszemű fehér egér alakjában jelenik meg, párduca pedig macskatestet ölt. Ezelőtt ilyesféle állatok soha sem tették be a Völgybe a lábukat. A varázsló miután megmutatta valódi arcát, nem leplezi tovább: idegei eléggé tönkrementek a Koronaékszerek keresésében. Múminmama szíverősítőt hoz: palacsintát és lekvárt. A bűvös cilindernek ekkorra egyébként már nyoma sem volt Múminéknál…
Kicsi kis univerzum a Múminoké, de elég sűrűn lakott. A karaktereket sok-sok tanulmány elemezte már világszerte kénye-kedve szerint. Külön-külön is megérnek egy-egy misét, de ha az egész díszes társaságot nézzük, olyan, mintha egy jobbféle pszichedelikus fesztiválra keveredtünk volna, amely rendkívüli módon olyan tematikák köré szerveződik, mint az iparművészet, a szépirodalom, a filozófia, a természettudományok vagy a háztartás. Ettől aztán az egész már nem is olyan pszichedelikus, inkább pusztán költői.
Ha bírjátok ezt a vaskos liánokkal átszőtt, libegő virágoktól díszes, kicsit komor romantikát – akárha egy ódon kastély körül játszanátok nap-nap után –, ajánljuk szeretettel minden föllelhető kötetünket. És ha hangulat után megyünk, akkor érdemes elmerülni a Cerkabella Mumin szakácskönyvében is, amely az eredeti meséket egy-egy idézet erejéig eleveníti fel, cserébe klassz északis-múminos receptekkel dobhatjuk fel a konyhát.
Ígérjétek meg, hogy jövő nyáron is elraboltok!
Ez volt életem legjobb nyara. Ezen a nyáron lettem országúti rabló.
Megtanultam, milyen tóparton reggelizni forró serpenyőből, és megtanultam, milyen hideg a szabadban eltöltött éjszaka.
Megtanultam a csomagtartó kifosztásának legjobb fogásait, és megtanultam, hogyan kell fényes nappal álruhában rabolni.
Megtanultam belevalóan viselkedni, és rabló módra fütyülni.
Soha többé nem leszek már az a lány, aki a másnapi kóruspróbára vagy a hegedűórára vár.
A következő nyarat várom. Megígérték nekem, hogy újra elrabolnak, mert szükségük van rám.
Ha már család, folytassuk egy igazi rablócsaláddal! Hallottatok már Siri Kolu, fiatal finn írónő könyveiről? Magyarul két részt fordított (Mi, Banditáék; Mi, Banditáék és a Rablókaraoke) nekünk Szakonyi Csilla, talán a harmadik is ideér egyszer, bár már majdnem egy évtizede, hogy megjelent a Móra kiadónál. Kár, hogy nem sikerült itthon elég nagydobra verni. Biztos az a gond, hogy nem tartott a kiadó élményszerűségen alapuló book-talk délutánokat, amilyen könyvbemutatási módszeren a szerzőnő is dolgozott. Nem viccelek, valóban erről lehet szó. Ez a könyv Makhult Gabi meglehetősen progresszív borítójával (az illusztráció teljes egészében nagyon koherens és üdítő egyébként) nem adja el egykönnyen magát, pedig vehetné mindenki, mint a (medve)cukrot.
A szerző színházi ember, színjátszást tanít, rendez, ami nagyon erősen érződik is a regényeiből – remek a dramaturgiájuk, a jelenetek szépek és erősek. A téma bár kifejezetten filmes – országúti rablások, tóparti idillekkel, benzinkúti pihenőkkel tarkítva – a történet nem válik túl gyorssá vagy akcióközpontúvá: lehet bőven időzni a párbeszédekben, a viccesebbnél viccesebb helyzetek lassú kibomlásában, pl. hogy veszi rá magát Vilja az első rablóreggeli elfogyasztására.
– Istenem! – mondtam.
Most már mindegy. Megragadtam a tubust, és nyomtam még rá mustárt, vettem még pár húsgombócot, féltem, hogy mohónak látszom. Aztán láttam, hogy Kalle kenyerén több mint tíz húsgombóc van, és úgy döntöttem, hogy most az egyszer én is megehetem ezt rabló módra. Még soha nem ettem ilyen finomat. (…)
– Hát persze, hogy ízlik. Magunk raboltuk, magunk készítettük, magunk faljuk föl.
– És kézzel – tette hozzá Hele. – Miért, mit hittél? Ja, hogy biztosan elfelejtettünk evőeszközöket rabolni.
Egy kicsit meghökkentem, aztán még én is velük nevettem.”
Viljával végre történik valami: valami igazi, valami hús-vér, valami itt és most. Otthon minden közös reggeli egy rémálom. Anya, apa valamit olvasnak, szüttyögnek magukban, nővérke fülessel a fején dobol a lábával az asztal alatt és a barátnőivel csetel. Vilja egyedül van és minden olyan üres és sivár, minden olyan szabályos és unalmas. Az egymás mellett élésből hirtelen egy valódi közösségbe csöppen, ahol ugyan nem éppen a polgári erkölcsök a mérvadók, és időnként meg kell küzdeni azért, hogy meghallgassanak, de a nagy zsivaj alapja a nagy életkedv.
Ez a rablócsalád kifejezetten nyaralók húsgolyókkal, pirogokkal és csokikkal teli hűtőtáskáira, úszódresszeire, csaj magazinjaira és medvecukor bolháira specializálódott. A fogyózó középkorú női autósok nem esnek a célkeresztbe kornyadt salátáikkal. Viljáék családja viszont csodás préda volt és áldozatul is esett, az, hogy Vakmerő Károly családfő jóvoltából mellesleg Vilja is elrablódott, már extra volt és fel is adta a leckét a családnak.
Különös, a rablócsalád, amely törvényen kívül próbál élni – és sikerül is neki nem kicsit – első perctől tiszteletben tartja a kis rabot, akiről kiderül, milyen jól vág az esze, s hogy érdemes volna maguknál tartani, hadd hajtson a malmukra vizet a remek terveivel. Miután Vilja rájön, „jó” helyre került, már nem akar megszökni, sőt: igyekszik a csapat hasznos tagja lenni és egyáltalán nem várja a nyár végét. Amikor azonban a sok-sok édességben és dvd-ben kifizetett váltságdíj beszerzésével már eleget hozott a konyhára, fájó szívvel visszaeresztik, hadd járjon iskolába, sőt beadják a derekukat és az iskola után vágyakozó fiukat, Kallét is beíratják végre, hadd tanuljon má’ ha annyira akar.
Érdekes megfigyelni, miképp hat egymásra a két világ és hogyan változtatják meg egymás életét egy nyár alatt. Mi kell nekünk ebből a remek civilizációból? Rablóéknak kell belőle a sok finom cukorka, a filmek, a ruhák, de nem kellenek a szabályok, kötöttségek. Viljának kell a sok játék, úszás, a vadélet kalandjai, de kell hozzá az iskola is. Ez jó hír, nem?
Egy tízéves őszinte óhaja ez, amit teljesen meg lehet érteni, és ugyanannyira lehet utána áhítozni. Ráadásul, ha jobban belegondolunk, az ételrablásnál valóban nagyobb „bűn”, ha nem törődünk egymással. A legklasszabb az, hogy senki nem ítélkezik senki felett és se a rablók, se Vilja családja felett sem tör senki pálcát, sőt esélyt kap mindenki a „javulásra”. Minden egyszerűen csak történik, ahogy történnie kell – minden elénk van tálalva, mi pedig eldönthetjük, hogy késsel-villával vagy tíz ujjal fogunk épp hozzá.
„Nem is tudtam, hogy ilyen jópofa nőszemély vagyok!” – Risto és Regina Rapper találkozása a valósággal
A klasszikus „mozaikcsalád költözés után a kisvárosban”-téma egészen meghökkentő elbeszélésben. Az ugyancsak finn Sinikka és Tiina Nopola Risto Rapper-sorozatát (Cerkabella) ajánlom azoknak, akik szeretik a mindennapi történeteket kicsit megcsavarva, sózva-borsozva: abszurdan és kedvesen.
Sajnos épp idén januárban vesztette el egyik legjobb kortárs íróját a finn irodalom: Sinikka Nopola halálával megszűnnek íródni a Nopola-nővérek négykezesei. Tiina önálló írásai, a Sári-könyvek közül két rész jelent meg magyarul a Kolibrinél.
No, de vissza a zseniális Risto-könyvekhez! Risto rendes gyerek, csak imád dobolni, és nénikéje, Regina, akivel ketten élnek egy háztartásban már összes fakanalát feláldozta a zenei karrier oltárán: mindből ütő lett. Regina nagyon rendes asszony: ha kicsit szorong is a létbizonytalanságtól és a megfelelési kényszertől, nagyon büszke a kreatív unokaöcsire, és még férfinak is képes öltözni, hogy ingyen elvihesse Ristót a cirkuszba.
Csak hogy lássátok, mi mindent meg nem tesz, hogy beilleszkedjen és biztonságot teremtsen maguk számára:
Lindberg úrral, a titokzatos alsó szomszéddal való első találkozásáról számol be épp Risto. Regina – a könyv végéig el nem múló – spekulációja szerint Lindberg úr tulajdona minden az utcában, így attól tart, nagy böjtje lesz az előző esti nagy dobolásnak, amit Risto rendezett. Különösen, hogy érkezett egy névtelen levél is, miszerint ha még egyszer ilyen lárma lesz, kénytelen lesz intézkedni. A lakó.
– És milyen a lakása? Láttad rajta a gazdagság jeleit? – tudakolta Regina.
– Nem. Csak egy lyukat láttam – jelentette Risto.
– Hol?
– A szőnyegen. Egy kerek lyukat.
– Látod, mindig mondtam, hogy a gazdagok nem látszanak gazdagnak – mondta erre Regina. – Lindberg úrnak biztos direkt lyukas a szőnyege. Ha egy betörő beles a levélbedobó nyíláson a lakásba, rögtön a lyukas szőnyeget látja, így aztán már be sem akar törni.
Regina elgondolkozva nézte az előszobai rongyszőnyeget.
– Risto, idehoznád az ollót?”
Egy perccel később kiderül, Lindberg úrnak nincs is előszoba szőnyege, sőt korkedvezményes nyugdíja van, no és egy Vanessa nevű tacskója. (Esküszöm, ez a név a legjobb tacskónevek versenyén holtversenyben győzne Italo Calvino egyik kutyaszereplőjével, Massimoval!) Egyre bizonyosabb, hogy a névtelen levél írója valaki más.
Regina buzgalmában még egy pisztolyos gyerekrablást is leleplez az erkélyről. Ha már Szent Iván napján bent szorultak a városban, legyen valami hasznuk. Nos, ha más haszna nem is, de annyi lett a hajszálmeresztő akciónak, hogy másnapra sikerült piknikező társakat találni a házból. A piknikezésből könnyedén alakulhatna barátság, ha Regina nem ragaszkodna rögeszmésen ahhoz, hogy a ház tele van gazdag Lindberg-rokonokkal. Őrülten szorong, de a Nopola-nővérek ezt a szorongást nekünk fergeteges humorral tárgyalják ki, aminek hála, ha esetleg mi rugóztunk valamin, biztosan el tudjuk engedni egy kicsit. A társadalom, ami körülveszi ezt a nem szokványos kiscsaládot, javarészt fogékony a Risto-féle akciókra, megértő a Regina-féle túlkapásokra. Lassan minden rendeződik, és valóban otthon érezhetik magukat a Lindberg utcában.
Tényleg fura állatok
Idetűzök egy nagyon bájos és kacagtató olvasmányt, a Fura állatokat, ugyancsak a Cerkabellától. A sörényes hangyász egyszer csak elkezd azon vacillálni, vajon mennyire furcsa ő. Megosztja problémáját jóbarátjával, a mogyorós pelével. A pele eleinte nehezen hangolódik a témára, de aztán a sok hajnali közös kávézás megteszi a hatását és kiírják a nagy erdei pályázatot: ki a legfurcsább az állatok között? Peléről kiderült, hogy mellesleg egy geek, így az egész a kibertérbe jut, özönlenek a pályázatok.
Jobbnál jobbak. Mind magáért beszél, de választok egyet – pályamű a tiszavirágtól:
A Fura álllatok Versenyére
Lehet, nem nézek ki valami furcsán, pedig az vagyok. Eléggé. Azt hiszem.
De ezt persze Önöknek kell eldönteni. Az olyanok, mint én 300 millió éve élnek a Földön. Nem akarok dicsekedni, de valójában mi vagyunk a legősibb repülő rovarok.
Bár a legfiatalabbak is, hiszen valamennyi rovar közül mi élünk a legrövidebb ideig.
Ma reggel születtem, és amikor a nap lemegy, meghalok.
Csak először még petét rakok.
De nem panaszkodom!
Az élet túl rövid ahhoz, hogy panasszal éljek.
Az élet addig legyen szórakoztató, ameddig tart. Fordíts!
Mindig akad valaki, akinek rosszabb, mint nekem. Habár nincs senki, aki ugyanilyen rövid ideig él, mint én.
Csupán egy napig.
Ha úgy gondolják, hogy ez elég fura ahhoz, hogy a legfurcsább legyen – mersze megértem, ha úgy gondolják, hogy ez nem elég, nem baj -, ha mégis úgy gondolják, akkor küldjék el a díjat a gyerekeimnek.
Vagy az unokáimnak.
Vagy a dédunokáimnak.
Vagy az ükunokáimnak.
Attól függ, hogy milyen hosszú időbe telik.
Hoppá, sötétedni kezd!
So long!
ÉS CARPE DIEM!
A Tiszavirág
(A „Carpe diem” latinul van, és azt jelenti, hogy „Élvezd a napot”, de ezt már biztosan tudták. Elnézést!)
Hát nem csodás? Ki nyer? Ezt még nektek sem árulom el, tessék elolvasni! Annyit megsúgok, hogy állati korrekt a zsűri!
Elefánt a hóban
És egy másik kedvenc: Jacob Martin Strid Mimbo Jimboja. Mimbo Jimbo egy kiselefánt, aki bár északon él, láthatólag igen jól berendezkedett. Várja a tavaszt, már elővette a biciklit és a gereblyét, ám újabb adag hó hull az égből, nem is kicsi. A hó mindent befed, a krumpli megfagy a tűzhelyen. Átássa hát magát a szomszéd vízilóhoz, aztán együtt közös barátjukhoz, a szörfboltos majomhoz. Így megy ez manapság a távoli északon…
Miután minden létező holmit magukra húztak a hideg ellen, óriás lábnyomokat látnak meg a hóban. Indul a nyomkövetés, ami közben találnak egy különleges üvegcsengettyűt, egy halom hóban rekedt barátot (Postásgepárd, tapír, oroszlánok, ilyenek), a horizonton pedig néha felvillan egy óriás erejű fény, aminek eredetét senki nem sejti… A nyomok egy olyan házikóhoz vezettek, amibe szerintem bármelyikünk szívesen beköltözne. Van benne szamovár, szuper ágyikók, festett üvegdíszek, isteni szőnyegek, tej, kenyér, Háború és béke bőrkötésben. Mi kell még? No, de kié lehet? Mi ez az őrületes nagy hó? Honnan jön az a misztikus fény?
Ha végignyomozzátok a könyvet, megismerhetitek Igor Ragyogovszkijt, láthatjátok elsüvíteni a Tél szellemét, sőt a keleti boszorkák is beugranak egy pacsira. Nagyon különös képi világ jár ehhez a nem kevésbé különös történethez. Meglepően primér színek: mintha az lett volna a feladat, hogy nyomdai eselékeken fellelhető színekből vonjon egy átlagot Strid, mikor a színeket keverte. Nyilván nem erről van szó, bár valóban magas labda – meglehetősen extrémre sikerült. Ehhez képest az itthon is legendássá vált Hihetetlen történet az óriás körtéről című kötete szolid. Számomra, ami a vizualitást illeti, a térélmény vonzó benne. Főleg azokon a képeken, ahol a Gyalogház is szerepel. A két és féléves fiam imádja a Jimbo-könyvet, ámul-bámul rajta. Könnyű mesélni ilyen kicsiknek is, mert ami félelmetes is lehetne, egyáltalán nem az, csak izgalmas. Minden sötét sarokba jut egy kis barátság. Furcsa egy lakóközösség, az nem vitás, de nagy az egység! Még az Igor Ragyogovszkijnak való megbocsájtás is mindenkinek egyformán könnyen megy. A hó elolvadtával elhatározzák, hogy közelebb költöztetik kis házaikat, hogy eztán még jobban tudjanak egymásnak segíteni. Kolibri Kiadó, várjuk a többi részt is!!
A zöldnadrágos macska
A végére hagytam imádott Pettson és Finduszunkat, örök köszönet érte a General Pressnek. Annyian szeretjük, és mégis mindig találkozom jófej szülőkkel, akik még nem is hallottak róla. Ezt nem hagyhatjuk annyiban! Írunk majd egy csak Sven Nordqvistről szóló bejegyzést is biztosan, mert nem lehet elégszer kalapot emelni a szerző-illusztrátor előtt.
Itt van ez a morcos, a falusiak által kicsit bolondnak nézett öregúr a kis tanyáján – ami éppenséggel az egyik legparadicsomibb hely, amit lakóhelynek el tudok képzelni –, hozzákerül egy cirmos kismacska, aki egy perc alatt fenekestül felforgatja magányos hétköznapjait. Olyan mintha Nordqvist receptje lenne az ősrecept erre a nem ritka élethelyzetre! Bár a szerző csak most ért abba a korba, mint amiben címszereplője él, mégis mintha minden sejtje ismerné ezt a régi, már csak apró darabokban itt maradt világot. Én ezt hívom idillnek. A könyvei pedig IGAZI mesék! Nem szórakoztatni, tanítani vagy – még rosszabb – fejleszteni akarnak, hanem azok, amik és kész.
Svéd parasztgazdaság: csodás kert óriás rebarbarákkal, répával, hagymával, elkallódó palacsintasütő (látjátok, már megint az a furfangos palacsinta!), kávézgató tyúkok, tehenek, erdő és tó kőhajításnyira, szomszédok a domb mögött. Minden takaros, bár mindenhol művészi káosz uralkodik, ami természetesen egyfajta rend. Pettson műhelye és konyhája lenyűgöző, tele apró részletekkel, amiket böngészhettek hosszasan. Még a tyúkól sem mindennapi: lakói igazi eleganciával élik benne öntudatos és lezser életüket.
Findusz persze kiválóan érzi magát ebben a világban, és Pettson be is vonja őt mindenbe, ahogy egy felnövekvő gyereket szokás a mindennapi teendőkbe. Findusz tehát több és más, mint egy édes kismacska, de közben mégis igazán nagyon kismacska, talán a legkismacskább kismacska a Földön! (A legeslegjobban eltalált macskakarakter, akit valaha rajzon láttunk – ez az, amiben Róka úr munkatársai ismerkedésükkor elsők közt nagyon egyetértettek.) Pettson pedig, ha morcos és magának való is, egy pillanat alatt megszereti a kis Finduszt, és igen hamar már egy vacsorát is alig bír ki nélküle. Findusz bájosan tanul: horgászni, csendben lenni, sütni-főzni, kertet felásni, rókacsapdát állítani. Hajkurássza a tyúkokat, kotnyeleskedik, folyton ott sertepertél az öreg körül – pont, ahogy az egy gyerek számára kínálkozott a „régi szép időkben” egy falusi családban.
Nordqvist rajzai a realizmus és a varázslat határán vitorláznak: minden szereplő és tárgy körül ott vibrál egy láthatatlan varázsburok, legyen az a szereplő vagy tárgy bármilyen közönséges. Élnek itt azért kutyabőrös varázslények is: ők a muklák. Pettsonékat utánozzák, amiben csak tudják. Vagy csak ez az életmodell az egyedül követhető ezen a tanyán? Képzeljetek el egy apró falikút alatt hűsölő, csendben olvasgató muklát! Karosszéke fölé óriás málnaszemek hajolnak… Mert itt minden mindig akkora, amennyire számít. A horgászzsinórt szakító csuka például a horgászos részben (Pettson horgászni megy) Findusz fejében kert méretűvé nő a félelemtől. Findusz a legsűrűbb képeket folyton telenyüzsgi: mozgásának minden fázisát láthatjuk egy-egy konyhaasztalon végzett kockacukor-tengózásnál vagy éppen a bika elől szaladásnál.
A falu népe erre a szabadságfokozatra nehezen kapcsol föl, ami teljesen érthető. A látogatók időnként pletykaéhesen, máskor gondoskodó szeretettel érkeznek Pettsonékhoz, ahogy ez az életben lenni szokott. Ők meg főként csak kirándulni vagy a boltba teszik ki a lábukat. Én is örömmel vonulnék vissza hozzájuk, ha volna egy vendégágy… Vagy akár ha csak a régi budi kiadó volna! (de Findusz már belakta A Findusz elköltözik c. részben.)
