Három különlegesen jó budapesti könyv nagy iskolásoknak, kis- és nagykamaszoknak
Ahogy sorban a kezembe vettem a könyveket, amelyek valamiképp a városban való léttel függnek össze – lehetőleg jó szorosan –, hamar felcsillant a szemem, mikor a Mandragóra utca 7. köszönt rám. Hajj, de jó! Egy régi cimbora! Éreztem, hogy semmiképp sem hagynám ki, hogy írjak róla, nőjön köré aztán bármilyen keret, fűződjön fel bármiféle láncra. Ahogy elkezdtem újraolvasni, máris megjelent egy összefüggés a Budapest OFF-ban szereplő Dániel András novellával. Ez is varázslat, az is varázslat! Csak az egyik egy kisiskolás mágia, a másik már egy sokkal érettebb lélekállapot és intellektus mágiája. Szécsi Noémi regénye úgy ágyazódik Budapestbe, ahogy gyerekként belenövünk abba a környezetbe, amelyben élünk: az lesz természetes, ahol lakunk, és az lesz aztán forrása minden varázslatnak is. A novelláskötetben pedig találtam több más írást is, ami hasonlóképpen Dániel András novellájához a kamaszlélek első repüléseiről készít egy-egy polaroidot. Mindhárom választott novella hőse másképp kezd repülni, másféle hétköznapokból indul és máshol is landol. Mindegyik a nagyvárosban felnövekvő ember története – legyen a repülés apropója az első szerelem, a felnőttvilág határainak átlépése vagy a kitörni vágyás. Mikor ezt a párhuzamot megtaláltam, hiányoltam a kiskamaszok – jelen esetben a gyermeklét és a kamaszlét közti átmenet mágikus városi történetét, majd egy perccel később az Időfutár c. sorozat jutott eszembe. Az Időfutárban megvan még az öntudatlanul a mágikusba-sodródás motívuma, de az erősödő intellektus, az ébredő önismeret és önreflexió már új utakra vezet. Nincs még nyoma a kiábrándultságnak, mint később gyakran előfordul, de a dolgok: a valóság és a tények kezdenek megkérdőjeleződni. Budapest és a többi nagy- és kisváros nem pusztán kulisszákat adnak a történetekhez, hanem gőzerővel termelik azt a szellemi örökséget, aminek felfedezése az Időfutár egyik célja.
Szécsi Noémi: Mandragóra utca 7.
Az az egy bizonyos, Szécsi Noémiben ott él és virul kisiskolás lelke és szelleme, máskülönben nem tudott volna úgy írni, hogy az erre az életszakaszra olyannyira jellemző menzaillatú időtlenség járjon át minden fejezetet. Ida és Tamara beszélgetéseiből fakad minden: a játék valósággá válik, a szavak nyomán átléphetünk egy korábban láthatatlan világba. A fantáziajáték időtlensége szövi át a hétköznapok minden percét – ahogy tán minden olvasó gyerekkorában (volt), így aztán egybefolyik az iskolai élet (a mai és a 30 évvel ezelőtti hangulat különös keveréke), a szülők munkahelyi- és magánélete (abszolút 90-as és 2000-es évek), a hivatalok világa (sosem változó) és egy olyan varázslatos boszorkavilág, amelyben senkiről sem tudni egész pontosan, hogy kicsoda-micsoda.
Százharminc éve lakom ebben a házban, és még sohasem éreztem magam közelebb a végső győzelemhez. Az a föld, amelyben hajdanán mandragóra, üröm és macskamenta tenyészett, újra a boszorkányoké lesz!
Ugyanerről a házról a gyermekvédelem – vagy valaki más? – által írott levélben ezt olvashatjuk:
Az ingatlan elátkozott területre épült, emellett a lakóközösség varázsszennyezettsége határérték feletti. Boszorkány-, lidérc-, vámpír-, farkasember- stb. észlelés: napi rendszerességgel.
A nagy boszorkányülés egy jelenete:
– Ki a jegyzőkönyvvezető? – kérdezte Valter. Egy használaton kívüli pelenkázóra ültetett szemüveges házimanó jelentkezett a sarokban. – Akkor mindenekelőtt szeretném tollba mondani, hogy én már az égvilágon mindent megpróbáltam, de a konyhán eddig még nem jutottam túl. A manó a telefonjába jegyzetelt, és ha unalmas napirendi pontok következtek, időnként a közösségi oldalára írt ki posztokat. Például olyasmiket, hogy „a föld alá hívott a kötelesség.” De ezt csak Tamara látta, aki majdnem közvetlenül a háta mögött leskelődött.
Hármasügynök kutya, furcsa házmesternő, lélekben eltávolodó és különösen viselkedő szülők, egy hol felbukkanó, hol eltűnő lidércdédi, egy hárpia tanárnő, a mindenre elszánt gyerekvédelem, spájzbéli varázskeverékek és egy gyanús utcai jelzőlámpa az átkelőnél. A Mandragóra utca 7. szám alatt a pincerekeszekben több mindent találsz, mint egy leeresztett biciklit és pár poros banános dobozt! A kulisszák imádnivalóan budaiak (számomra legalábbis), de ez a Buda egy másik Buda: kicsit régebbi, de mégis új, kicsit szebb, de sötétebb is, sokkal izgalmasabb, de persze mégis ugyanolyan, mint bármelyikünké, akik nem zártuk be képzeletünket egy konzervdobozba.
– Még ötven év! – Erre az azonnal zöldre váltott. Soha ilyen gyorsan nem keltek át a zebrán. – Jól mondta a banya: csak ennyit kell mondani, és bezöldül a méregtől – sóhajtott elégedetten Tamara.
Budapest OFF – Kortárs novellák
Ugyanezzel az időtlenséggel ereszkedik alá a fantáziavilágok bugyraiba egy kamasz is, csak már egy másféle érzékenységgel és tudatossággal, mint kilenc évesen. Ilyenkor a képzelet már nem „csak” a zebrán segít át, hanem összesodródik az első szerelem minden sejtet átjáró erejével és egészen elcsavarja a fejünket. A rég bennünk élő gyermekkori képekre rárétegződik egy újfajta varázslat, ami másképp bizseregtet és persze másképp is szorongat. A Budapest OFF című novelláskötetben szereplő írások java is ezt a kettőstudatú kamaszlétet tárja fel előttünk, ráadásul minden történet és érzés budapesti helyszíneken játszódik – olykor mindannyiunk számára fontos kulthelyeken, olykor Isten háta mögötti szegleteken.
Egyik kedvencem Dániel András novellája, amelynek címét – Off – a kötet is magán viseli. A Városliget bűvös birodalmába vezet be bennünket az elbeszélő kamaszlány, akinek a Ligettel való személyes viszonya eszünkbe juttathatja saját belső képeinket a Dembinszky felőli átkelésről, a „Felszab tér” prérijéről, az onnan induló kopott ösvényekről, a Nagydombról, a Pecsáról és még sok szeretett vagy utált ligeti helyről és nemhelyről. Ráadásul mára ezek a terek jobbára vagy teljesen eltűntek vagy nagyon megváltoztak, vagy csak tartunk tőle, hogy hamarosan meg fognak változni. Jó ez a 2000-es évekbeli lenyomat, nagy szükségünk van rá, érdemes elmenteni egy tartós tárba. Ha saját emlékünk nincs is a Ligetről, mert egy másik város másik ligetében nőttünk vagy épp növünk fel, akkor sem leszünk bajban, mert a novella képes átlépni a dimenziókat és nekünk is csak egy jó lendületet kell hozzá venni.
Ha most elindulna a Napozórét felé, egy darabig még tehetne úgy, mintha megvolna minden. A sarki vécé épületéig enyhe kanyar, az aszfalt minden repedése ismerős. Villanyoszlopok járdája dőlt árnyékát kerülgetné, amíg odaér. Banya néni most is ott ülne a kőfalú házikó előtt. Ha csak el nem szállították őt is a ledózerolt épületek romjaival együtt. Szája sarkában ugyanaz az agyonnyálazott, barna szivarka lógna, mint régen, óvodából hazafelé menet. Amikor ideértek, mindig gyorsított a háromkerekű kismotorral. Egészen biztos volt benne, hogy Banya néni mindent tud, ami napközben történt vele. A reggeli bepisilést, a kiköpött levest, a nem alvást, az összefirkált falat. Tud mindent, de nem szól, csak néz. Pé azt mondta, nem fél a boszorkányoktól, és odament hozzá tüzet kérni. Kész hülyeség, de akkor eszébe jutott, hogy most talán eltünteti. Egy villanás, és Pé nincs többé. Ahogy történt is pár héttel később.
Kiemelem most a többi közül még Kiss Tibor Noé Ciao, Xiaomi! című novelláját, csak mert sosem felejtem azt az erős ütemet, amiben íródott. Zsigeri emlék marad, hogy úgy olvastam, mintha én is a lábammal dobolnék szüntelen, miközben követem a főszereplő stresszes telefonbizniszét. A sztori epicentruma a Wekerle.
Én nagyon bírom ezt a helyet. Mondjuk nem a Barátok közt miatt, az már a könyökömön jön ki. Egyszer sem láttam itt a Berényi Miklóst, és a Rózsa Bisztrót sem fogja megtalálni senki. Dohánybolt van, bioétterem van, meg a templom. (…) Jobban szeretem a parkot meg a sok zegzugos utcát, a fatornyos házakat és a kerteket. Amikor még kicsi voltam, csomót bicikliztem a környéken. Apám akkoriban lépett le itthonról. Állítólag egy stewardess miatt, akit a taxiban ismert meg, de én sosem találkoztam vele. Sokszor késő estig kint voltam, ilyenkor anyámnak kamuztam, hogy eltévedtem. Végül is itt majdnem minden utca ugyanolyan. Azóta már tudom, hogy ez egy lakótelep, csak szerencsére nem olyan, mint például a Havanna. Vagy Csepel. Úgy tervezem, hogy a pasit megvárom lent, a szobrok környékén keresek egy padot, és lenullázom a Xiaomit.
Hasonló, szülők által elhagyatott életet él Mészöly Ágnes (Runway 13R/31L) lányszereplője is, csak ő egy reptérközeli városrészben – Szemeretelepen tengődik. Elhatározza, hogy lelép északra bébiszitternek, hogy legyen esélye elhagyni posványos életét. A nagy reptérre loholásban bontakozik ki egy különleges találkozás: megismer egy hozzá hasonlóan elgyötört felnőtt férfit, akivel bár egyáltalán nem törekszenek rá, valami nagyon fontosat adnak egymásnak. Talán nem szemérmetlenség, ha leleplezem ezt a valamit: a remény az, ami a nagy varázstalanságban egyszer csak felcsillan. Végre. Budapest-Oslo:
A lány alig bírta megállni, hogy ne integessen a férfinak, amikor az beszállt a taxiba. Aztán elindult a mínusz egyedik szintre, a vasúti vágányok felé, de amikor leért a platformra, meggondolta magát. Óránként indul vonat Lillehammer felé, és végre bőven van ideje.
Visszament a terminálra, a Starbucksban a százasból a heti zsebpénze másfélszereséért vett magának egy csokis lattét, aztán felment a kilátóteraszra. Majdnem dél volt már, a nap szikrázóbban, de kevésbé égetően sütött, mint otthon. A lány kisétált a korlátig, leszenvedte válláról a hátizsákot, lerakta a lába mellé, aztán rákönyökölt a meleg acélrúdra, és nézte a betonon nyüzsgő apró embereket, ahogy sürgölődnek a repülők körül. Lassan kortyolgatta a kávéját, és végre nem gondolt semmire.Csak akkor rezzent össze, amikor a TriStar Lockheed hangját meghallotta. Átfutott az agyán, hogy indulnia kellene, baj lesz ebből az ácsorgásból, de aztán rájött, hogy ez a város nem az a város, ez a reptér, nem az a reptér, ez a kifutó nem a 13R/31L.
Gimesi Dóra –Jeli Viktória – Tasnádi István – Vészits Andrea: Időfutár-sorozat
A végére hagytam egy kiskamasz csudát: a sokatok által jól ismert Időfutár sorozatot. A Gimesi–Jeli–Tasnádi-trió népszerű rádiójátéka 2014-ben indult útjára könyvalakban a Pagony kiadásában. Bombasiker lett. Pillanatok alatt eladta magát azoknak is, akik sosem hallották előtte a rádióban, azoknak is, akik sosem láttak-olvastak még semmit a három szerző egyikétől sem, azoknak is, akik életükben kamaszkönyvet utoljára 15 évesen fogtak. Ebben nyilván van egy kis szerepe Szabó Vince jól sikerült, örökdivatú borítójának és persze a Tilos az Á Könyvek referenciáinak. A többi természetesen a szerzők érdeme. Könyvesboltosként soha nem volt esélyem egy mondatnál többet elmondani róla, mert a vásárlók némán bólintottak – hogy: „oké, ezt akkor kérem…”, nem is kellett több, miután megfogták, nem eresztették ki a kezükből. Megéreztek valamit. Talán azt a varázslatot, ami a kötetben lakik. Minden egyes kötetben.
Az első kötet főszereplője Hanna, akit bőkezűen megáldottak az égiek azzal, amit sokan fantáziának, mások érzékenységnek hívnak.
Kisvártatva már a környékbeli utcákat rótta, karján cikisebbnél cikisebb bevásárlótáskákkal, és egy hosszú listával, amit anya röpke másfél óra alatt állított össze. Nem bánta a dolgot, szeretett bevásárolni. Tulajdonképpen már hétéves kora óta ő csinálta, akkor még meggörnyedve a nagy felelősség alatt, kezében egy papírral, amin alig tudta kibetűzni az írást, később viszont már az édes szabadságot ízlelgetve. Ilyenkor végre szabadjára engedhette a fantáziáját. Néha háborús-menekülőset játszott útközben: a feje fölött bombák süvítettek, géppuskatűz szólt, az emberek hullottak mellette, mint a legyek, ő fejvesztve rohant. A közért volt az óvóhely, iszonyú nehéz volt életben maradni, amíg el nem érte. Máskor királynő volt, hosszú uszályos palástban vonult önnön koronázására. A fennmaradó esetekben rendre bepróbálkozott a külföldi turistás játékkal…
Enélkül a hangoltság nélkül és ilyesféle laza családi szabályok mellett jöhet csak szóba olyasmi, mint sötétedéskor bajba keveredni. A szerzők (néhány kötet után változó, ill. bővülő szerzői alakzatokban) nem csak kitaláltak egy jól fogyasztható misztikus nyomozós sztorit sulival, kamaszmagánélettel, de sikerült megidézniük valamit abból a szellemi erőből, ami csak a valóban nagy feltalálókat, tudósokat lengi körül. Ez a szellemi erő, ami rabul ejt oly sokakat: harácsolókat, spiritisztákat, kutatókat és ifjú felfedezőket. És persze talán bennünket is, legyünk bárkik. Nem az a kérdés, hogy hiszünk-e az időutazásban vagy mit gondolunk a szabadkőműves mágiáról, hanem hogy el tudjuk-e engedni magunkat annyira, hogy Hannával, Tibivel és Sándor bácsival tartsunk.
Ez az utazás egyáltalán nem véres, még ha vér is folyik, nem annyira félelmetes, még ha veszélyes is, nem annyira halálos, még ha a halál ellen folyik is a játszma, hisz „minden a fekete-fehér táblán játszódik”: bábu-bábu ellen. Hogy mi kik vagyunk ebben az egészben? Emberek vagy bábuk? Majd csak kiderül…
Ez a levél az én sztorim utolsó lapja. Lehet, hogy utána is lesz még valami, csakhogy azt már nem fogom tudni ide leírni. De ígérem, ha ott, ahova megyek, van valami, akkor – üzenni fogok.
Az Időfutár talán leginkább fergeteges dramaturgiája miatt annyira letaglózó. Az elbeszélés egy folyamatos csetre van felfűzve, amit itt-ott kézzel írott levelek, sms-ek is tarkítanak, de a lényeg az, hogy a történet egy pillanatra sem pihen meg offlájniában, valaki mindig várja a folytatást egy távoli képernyőn, és persze, mi is vele. A válságok, a kétségbeesés, a baj, a kihívások rendszerint hamar feloldódnak, esetleg idéző- vagy akár zárójelbe is kerülnek, egyszerűen, mert a történet azt kívánja, így aztán csak az igazán nagy dolgok hagynak maguk után kérdéseket és feladatokat, és ez így is épp elég.
– Hannácska… azonnal… ide kell jönnie… Attól tartok… itt a játszma vége.
A lány gyorsan magára kapta az első ruhát, ami a kezébe akadt, és kirohant az utcára. Végigfutott a körúton, le az Oktogonig, át a Jókai téren. Tibi már a Mozsár utcában várta. – Végre! – sóhajtotta a fiú, majd kézen fogta, és behúzta a boltba.
Az öreg ugyanott feküdt, ahol előző este hagyták, de most ahhoz sem volt ereje, hogy megemelje a fejét…
A 8+1 kötetes sorozat első kötete Budapesttel nyit és Selmecbányával zár, de aztán sok dolgunk lesz például Bécsben, Pozsonyban, Rómában, Londonban, Oxfordban és Szegeden is. Ahogy a híres nagy- és kisvárosok egyedi kulisszái, úgy a millió kultúrtörténeti csemege is a magasröptű tiniszórakozást szolgálja. Szórakozni fogtok, de gondolkodni is! Ha szorult belétek némi kutatóösztön, hamar a böngészők előtt találjátok majd magatokat. Ez az, amit nem kell bánni, azt hiszem… Pláne, ha ugyanerről az élményről számol majd be a nagyra nőtt porontyod, vagy azzal a kérdéssel jön utánad a fürdőbe, hogy: Anyu, ki volt az a Kempelen?
A három szuper budapesti könyv Róka úréknál
-
Akciós termék
Budapest OFFOriginal price was: 4 990 Ft.4 491 FtCurrent price is: 4 491 Ft. -
Akciós termékMandragóra utca 7.Original price was: 2 999 Ft.2 549 FtCurrent price is: 2 549 Ft.
