„Neked is van valakid az óceánon túl?”

Kirsti Paltto: A csengő

Zsigeri az északi irodalom lírai prózájáért való rajongásom, talán azért, mert a hétköznapi életet átjáró egzisztenciális csodaélmények rövidebb-hosszabb történetei olyan kivételes közvetlenséggel szólalnak meg ezeken a tájakon. Ha pedig igazi kulturális csemegére akadok köztük, elragadtatásomban mindenkinek erről beszélek. Így történt Kirsti Paltto A csengő című meséjével is – pedig már korábban ezerszer megfordult a kezemben a könyv, sosem olvastam el teljes odaadással. Kis mentségemre szolgál, hogy ez nem az a könyv, amely egy szempillantás alatt eladja magát a nagy könyváruházak polcain – van benne valami régimódiság, ami hazai megjelenésekor, 2007-ben is zavarba ejtő volt, ma is az. Ez a régimódiság a borítón meg is riasztott, különösen a cím tipografikus megoldása. Hiába láttam, hogy a rajzok egyébként izgalmasak és szépek, hiába tudtam, hogy a Cerkabella nem ad ki érdektelen könyveket, a könyv mindig kikerült a kezemből. Pedig ezt a bizonyos borítót a könyv illusztrációival együtt ugyanaz a Mika Launis készítette, aki később a finn Harry Potter-borítókat is, de A csengő képei egy egészen másik lelkiség és képi kultúra termékei, mint a Rowling-sorozathoz választott vizuális világ. A pasztellrajzok közt legfőképp a gyermekarcokat bámulom meg, a fénylő tekinteteket, a finom kézmozdulatokat, no és a puha, meleg színekkel szőtt textúrákat, amelyek pompásan hordozzák magukon az elemek szikrázását. Föld, víz, levegő, tűz…

– Mit keresel te itt egyedül a parton? – kérdezte Óriás Ali. – Nincs neked barátod?
– Nincs. Aki volt, az elköltözött. De figyelj csak… nem vihetnél el engem Máréhoz?
– És ő hol van?
– Az óceán másik oldalán, Amerikában. De itt feledte a játékautóját. Ha mi ketten eljuthatnánk oda, elvihetnénk neki az autót. (…)
Mihkku figyelte a tengert. Csak úgy sziporkázott a napocska sugaraitól. A szigeteket is már maguk mögött hagyták. Minden irányban csak a tenger látszott, mely a széleken belekapaszkodott az égbe. Ennek mentén egyenesen a napba lehetne szaladni. Semmi nem zavarta meg a tenger nyugalmát, még egy sirály vagy egy csér sivítása sem. A tenger épp oly nyugodt volt, mint az ég.
Talán nincs is különbség az ég és a tenger között? – morfondírozott Mihkku. Majd este megkérdezi az édesanyjától…

A ma már 70-es éveinek közepén járó, elsősorban északi számi nyelven író írónő, Kirsti Paltto 1990-ben írta ezt a mesét, s ez érezhető is az elbeszélés módján, ízén – még akkor is, ha a 90-es számi értelmiség szubkultúrájáról alig tudok valamit. Paltto gazdag írói munkásságának egyetlen magyarul kötetben megjelent darabja ez a mese, ami egyébként is különlegességnek számít, itt és most pedig igazi kincsnek tartom. Mindjárt meglátjátok, miért.

A kisfiú másként nézett ki, mint a többi gyerek a faluban. Sápadtbarna, kerek feje volt, fekete hajfürtökkel. Szúrós fekete szemmel félénken tekintett körül. Mihkku annyira bámulta a fiút, hogy meg is feledkezett a csengőről.
(…) Óriás Alinak kellene a csengő, de ezt nem is lehetne megmondani, mert csak kinevetnék. Még édesanyja előtt is hallgatott a dologról. A felnőttek nem értik a bálnák szavát, és nem is merészelnének egy bálnával útra kelni.

Nem csak azért kincs ez a könyv, mert felbukkan benne egy chilei menekültcsalád, de azért is. Nem csak azért, mert erős képekkel és pontos, tömör, de annál érzelmesebb mondatokkal ír a lapp halászok tengerhez és társadalomhoz való viszonyáról, de azért is. Olykor talán zavaróak az iskolás megfogalmazások az indiánokról, a filmek világának hamisságáról, olykor talán túl merev képekbe, szigorú párbeszédekbe foglalódnak a szülői és gyermeki gondolatok, a könyv mégsem veszíti el abszolút hitelességét. Talán mert nem mond többet annál, mint amit igazán mondani akar, s mert az emberi párbeszédek olykor valóban nagyon sablonosak tudnak lenni. Szebben mondva, sok mindenben nagyon hasonlítanak egymásra… Ráadásul a távolság gyermek és szülője között olyan finoman változik, olyan fürgén mozog a rövid kis mese horizontján, ahogy a valóságban is történik: egyik pillanatban még a gyermeki meg nem értettség elszigeteltsége találkozik a szülői figyelmetlenséggel, de a másikban már ott a szülői figyelem, és ott a gyermeki áhítat is.