Kuszakeszi délelőttök

Dániel András: A könyv, amibe bement egy óriás

Van egy olyan gyanúm, hogy a lelkünk mélyén azért (is) választottuk itt Róka úréknál a lassulós-szemlélődős könyveket a hónap témájának (ami ennek a bejegyzésnek az idején, 2021 márciusában tart), hogy legyen még egy okunk Dániel András összesének újraolvasására. Nem mintha annyira nagyon kellene indok és alkalom. Ezek a könyvek nálunk valahogy mindig szem előtt vannak – egyszer a konyhaasztalon futok össze Jakabbal, máskor a kanapé párnája alól bukkannak ki Matildék, vagy a gyerekszobát behálózó favasút pályái közül figyel ki néhány Kufli. Benne vannak a napi könyv-vérkeringésben, ahogy hozzánk hasonlóan valószínűleg sok más családban is. Ezzel együtt egyértelmű, hogy szemlélődős hónap nem múlhat el hangsúlyozott Dániel András nélkül.

A hét könyvének most egy, a többinél talán valamivel kevésbé ismert meséjét választottuk. A Betűtészta gondozásában megjelent A könyv, amibe bement egy óriás – vagy ahogy mi hívjuk, mert nem bírjuk megjegyezni, az Óriás – már kontextusát tekintve is különleges: a főhős alakját valós személy, az azóta tragikus hirtelenséggel elhunyt Szabó Ozor János, többszörös fekvenyomó- és szkanderbajnok, a Világ Legerősebb Fogyatékkal Élő Embere cím kétszeres birtokosa ihlette. És különleges a kontextus azért is, mert Ozi könyvbéli története a szemünk láttára teremtődik meg – a szerző maga is része a mesének, a teremtés folyamata és szereplői iránti szeretetteljes gyengédsége pedig puha rétegként húzódik végig a könyvön.

Ozi iskolájának tanterme a libalegelő, ablaka az ég, órája egy tavalyi vadgesztenye, csengője egy horpadt vödör, pedellusa a Csaknem Teljesen Kopasz Fűzfa, házirendje egy szúrágta fadarab, indulója kerékpárnyikorgás, ebédlője pedig a szomszédos gyomverte gyümölcsös. Ezekből is látszik, hogy sokkal, de sokkal jobb, mint bármilyen más iskola.
Azt szeretném, hogy ez egy olyan könyv legyen, amiben a szülők gond nélkül elengedik gyerekeiket a falu szélén lakó féllábú óriáshoz, hogy vele múlassák a délutánt. Mivel azt szeretném, hát ez pont egy ilyen könyv. Ott múlatják.
Más könyvekben lehet, hogy ugyanezek a szülők efféléket mondanának:
– Már csak az hiányzik, Makramell, hogy azzal a féllábú behemóttal lopd a napot!
– Meg ne tudjam, Böndi, hogy ott ugrabugrálsz azzal a semmirekellővel, mert szíjat hasítok a hátadból!
– Itthon maradsz, Zinorilla! Más se kéne, mint hogy összeszedj valami undok libainfluenzát abban a koszfészekben!
Szerencsére az ilyen könyveket mások írják, nem én.

És hogy miről szól az Óriás?

Arról, hogy Ozi elvisz egy libát a faluban lakó egyik néninek.

Izgi, nem? De bizony, őrülten. És emellett nevetős, szívet melengető, jóságos és emlékezetes is. Merthát mégiscsak Dániel András meséli el és rajzolja meg ennek a bizonyos libaátvitelnek a történetét. Így attól a pillanattól kezdve, hogy a féllábú óriás megjelenik a könyv első lapján, szelíden várva, hogy a szerző kezdjen vele valamit, addig a pillanatig, amíg hóna alatt egy fejetlen kertitörpével kisétál tőlünk, kibontakozik előttünk a szerző egy újabb zseniális mikrovilága. Ozi reggelire kétezer fekvőtámasszal táplálja muszklijait, harmincöt kakaóstejjel és kilencvenöt sóskiflivel pocakját, és favalán versekkel agyvelejét, emellett edzésben tartja libáit és apró-cseprő szívességeket tesz a falu népének. A szóban forgó libát pedig egyenesen Pamelának hívják. Kettejük sétája nem mással kezdődik, mint a tizenkét falubeli Piroska néni egyikének telefonhívásával – nagyon egyetérthetünk hát a szerzővel, hogy nénik nélkül fele ilyen izgalmas sem lenne a világ.

És akkor most úgy képzelem, hogy Ozinak a házában van egy telefon. Íme. Ugyan telefonrajzolásban nem vagyok olyan jó, mint falábrajzolásban, de azért elmegy.
Általános tapasztalat, hogy a telefonok mindig akkor szólalnak meg, amikor a legkevésbé kéne nekik. Például amikor verseket olvas az ember.
– Halló! – szól bele az óriás a telefonkagylóba.
Sokat gondolkoztam rajta, hogy ki a csuda is hívja fel most Ozit telefonon.
Az izlandi király? Nem.
Egy biztosítási ügynök? Nem.
A holdbéli nyúl? Nem.
Dzseppettó Tortadella, a rugós tábori makaróni feltalálója? Ő sem.
Úgy gondoltam, inkább hívja fel őt KISKOCKÁS PIROSKA NÉNI!
Kiskockás Piroska nénit azért nevezik így, mert mindig kiskockás otthonkát hord. Ha egy faluban, mint például Kuszakeszin is, nem kevesebb mint tizenkét Piroska néni lakik, valahogy meg kell különböztetni őket egymástól.

És már gördülünk is tovább, az otthonkás Piroska nénik, furanevű gyerekek, kockapolgármesterek és tyúksámánok világába. Ozi és Pamela útja során életre kelnek a girbegurba kisváros fura lakói és epizódszerű történetei, és megelevenedik a híres múltbéli veszedelem, amikor is Vadaranka és bandája el akarták rabolni a városka lakóinak szép emlékeit. Ezernyi történet, ezernyi apró geg. Dániel András ráér elmélázni azon, miért örülhetnek a postások annak, hogy Amerikában nincs király, ráér megismertetni minket a libanyugtatás ősi izlandi trükkjeivel, és ráér bemutatni nekünk Csók Alajost, akit mindenki Csóka Lajosnak hív, talán ezért is lengi körül valami állandó mélabú, és ugyan nem szerepel a történetben, de ez nagy kár, mert biztos mindannyian élveztük volna a társaságát.

Mi pedig, azt vesszük észre, ráérünk mindezt elolvasni, összenevetni és meghatódni, és főleg kényelmesen elfészkelődni: ennek a meseolvasásnak nem lesz egyhamar vége, mert ellessük a szerzőtől a trükköt, és megnézünk mi is mindent alaposan. Nem sietünk sehová. Ez a mi időnk.