Legelső barátaink

Harcos Bálint: Dorka és az elgurult gomb

Ébrenlét és álom határán kószálni talán az egyik legizgalmasabb dolog, pedig minden nap legalább egyszer – gyerekkorban többször is – megtörténik velünk. Amíg kicsik vagyunk, álomországba általában a szüleink kísérnek bennünket, ők segítenek átszökkenni a küszöbön – vagy, ahogy nálunk a férjem mondja: segít felszállni Misinek a szamár hátára, aki átviszi őt a hídon Tündérországba. Minden családban mások az esti rituálék, minden gyermek lelkében kicsit másképp megy ez a bizonyos nagy átkelés, és ahogy felnövünk, érünk, folyamatosan velünk változik álomországhoz való kapcsolatunk. Sok gyerek számára a szülők, nagyszülők mellett létezik még egy harmadik valaki: egy baba, egy szívnek kedves állatfigura, aki elkíséri őket az éjszaka birodalmába, aki őrzi az álmukat vagy legalábbis velük együtt aludni tér.

Harcos Bálint könyvében három mese lakik, abból az elsőben szereplő szépséges Györgyi baba épp ilyen társ Dorka számára – Györgyi a legjobb barátja, akivel az álomba merülés is közös, s egymás nélkül nem is megy. A második mesében Mirkó a főhős, aki megvédi legkedvesebb kisbaglyát a csúfolódástól, bántástól, de ez persze nagy bátorságot kíván, és megdolgoztatja az ifjú lelket. A gyengéd szálacska, amely összefűzi a kisfiú és a kicsi figura szíveit csak szorosabbra fonódik ettől az ébrenlétben megélt csatától. A hely, ahol a szemét soha ki nem nyitó bagoly pillantása találkozik kisgazdájáéval éppen ez a különös határsáv lesz ébrenlét és álom között – a híd, ahol a mi csacsink is minden este átüget. A harmadik mesében egy elkóborolt pele nyomában járhatunk a két testvérrel, Pannival és Ábellel, s közben édesen belezsonghatunk a kérdésbe: hol járunk? Ébren vagyunk még, vagy már álmodunk?

Mert nem akarja, hogy bántsák. Mert a kis bagoly a legjobb barátja, és akkor is a legjobb barátja marad örökre, ha nem nyitja ki a szemét sohasem… – Ebben a pillanatban besötétedett. Már nem lehetett látni semmit. És ekkor: a kis bagoly kinyitotta a szemét. És Mirkó látta. Néztek egymás szemébe. Mirkó nézte, nézte. De már nem ébren volt, hanem aludt.

Mindhárom mesében ott vannak a szívnek oly kedves „kisbarátok”, akiket a gyermeki lélek olykor a legjobb barátoknak nevez. Egy élő kisállat, egy baba vagy állatfigura. Bár a meséket olvasva fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon épp mennyire igazi, hús-vér lényekkel találkozunk, de valójában pontosan érezzük, hogy tökéletesen mindegy. A barátság legbensőbb érzését nem lehet soha megkérdőjelezni, nem lehet rá magyarázatot találni. Ha van valaki az életünkben, aki számunkra a biztonságot, az ölelést, a kedvességet és játékosságot jelenti, akkor az élő és kész.

Harcos Bálint csodálatosan érzékeny meséket írt, számomra az eddigi legkedvesebbeket. Épp azért, mert korábbról ismert humora és dramaturgiai érzéke ezúttal mély lelkiséggel társul. Úgy érzem: a különös, valóságrétegek közti kalandozás teszi igazán naggyá ezeket a történeteket, ez emeli az igazán jó mesék közé. Azért, mert ez a kalandozás nem formai, hanem a legmélyebb lényeg bomlik ki általa. Kivel, ha nem a legjobb barátunkkal együtt ügessünk tündérországba? Kit védjünk meg, ha nem a legjobb barátunkat? Ki után vágyakozzunk, ha nem elkallódott jó barátunk után? A bensőségesség és a kölcsönösséget nem igénylő szeretet nyiladozó virágait látjuk Harcos meséiben magunk előtt pompázni. Szimonidesz Hajnalka fényt hordozó, érzékeny képei csak segítik a gyönyörködést ezekben a virágokban. Álomország és ébrenlét találkozásához nem is kívánhatnánk szelídebb és kedvesebb figurákat – legyen szó egy humorzsák kisegérről, egy csodálattal teli meghatott tekintetről vagy egy nagyon-nagyon álmos babáról.