„Lemondtam a kerti törpét”

Van valami megnyugtató abban, hogy egy könyv 50 éve ugyanabban az alakban jelenik meg, mindig találunk friss példányt a könyvesboltban is, nem kell végtelen ideig egy előjegyzés sikerére várni. Az Égigérő fű, eredeti címén Málnaszörp és szalmaszál 15. kiadása tavaly jelent meg a Móránál.

Az a békesség és jókedv, ami ebben a Janikovszky-történetben is lakik – sok más könyvével baráti megegyezésben, még mindig értelmezhető és átérezhető, bár a világ rengeteget változott a 70-es évek óta. Vagyis: változott ez a világ igazán? Mi változott? Most is „ottfelejtenek” néha dolgozókat a PAGOBAJ-ban (Központi Panasz, Gond- és Bajbejelentő Hivatal) most is van, akit 42 év munkaviszony után nyugalmaz az igazgató – előtte lévő nap még gyorsan megismerkedik vele, majd búcsúajándékba ugyanazt a kerti törpét ajánlja fel, mint mindenki másnak –, kapható még házitej a sarkon, vannak még sárgaköves belsőudvarok és széles, díszes lépcsőfordulók. Bár a kapualjak, belső udvarok mesteremberei már igencsak fogyóban, a tejet van, ahol automata adja, a PAGOBAJ-ban nagyobb a fluktuáció, és a 42 év egy helyen valóban egyre ritkább, akad még virágaival bíbelődő kedves szomszéd néni, van olyan gangos ház, ahol a lakók közösen gondozzák a kertet és beszélgetni is szoktak egymással. Sőt, van olyan is, hogy egyik napról a másikra felolvad egy fagyos arc, és mosolyogni látjuk, vagy új barátot szerzünk egy nyár alatt. Hogy ezek mögött mennyi titok van? Pont annyi, amennyi az Égigérő fűben is.

Lehet, hogy Kamilla kisasszony egyszer régen ideköltözött egy kis ládával, amelyben kulcsok, lakatok, láncok és vaspántok voltak, aztán köréje építették ezt a házat, hogy legyen mit bezárnia. Ilyesmi persze csak az oroszlános padon jutott Misu eszébe, ahol délutánonként Kamilla néni érkezésétől Poldi bácsi hazajöttéig törte a fejét. Legszívesebben a titokra gondolt, csak kevesellte. Ez a régi ház, ahol oroszlános pad van meg színes üvegablak, valahogy több titkot érdemelt volna.

Ahh, ezek a felséges Réber-rajzok! Poldi nénit is láthatjuk, amint üldögél lent a lócáján a repkénnyel befutott fal előtt. Réber csodás organikus geometriája! Szabályok, arányok, girbe-gurba részletek. Tökéletes párja annak az időtlenségnek és pontosan tartott ritmusnak, amivel Janikovszky ír, és ahogy szereplői: Poldi néni, Poldi bácsi és Dezső bácsi – a ház öregjei – is élnek.

Misu, aki Dezső bácsira bízva tölti néhány nyári hetét a házban, igazán nagy boldogságban él: pórázért érkező kutyákat futtat az udvaron, megfigyeli és részesévé válik a felnőttek, pontosabban az öregek az övéhez kicsit hasonlóan lassú folyású életének, alámerülhet a házban zajló hétköznapi eseményekben, amelyek persze nem is lesznek annyira unalmasak, mint amennyire hétköznapiak. Előbb felbukkan Piroska, alias Síróbaba, akit mindentől óvnak, kiderül, ki is és hol lakik a szenesember, s közben készül a nagy meglepetés Poldi bácsi utolsó munkanapjára. Misu nem csak a felnőttek életét figyeli meg, nem csak ahhoz kezd el egyre bátrabban kapcsolódni, hanem ahogy barátkozni kezd a kedves kis Síróbabával, őt is kezdi megérteni, és megtanul a kedvére tenni. Kiderül, hogy míg Síróbaba nagyon szereti, ha megkérdezik tőle, hogy mi újság, addig Misu ettől falra mászik és egyáltalán nem lesz kedve elmondani. Az biztos, hogy a lekváros kenyeret mindketten nagyon-nagyon szeretik és a történet végére Misu már inkább szeretne Síróbabával üldögélve beszélgetni az oroszlános padon „titkokról meg mindenről”.

A figyelmesség és törődés teljesen körbejárja a házat, minden szereplőhöz elér, senki nem marad ki. Ez lesz a híd egymáshoz és ez az a híd, amin át tud kelni Kamilla kisasszony, aki nem is tudja, hogy attól olyan savanyú, hogy kiégett a millió panasz és gonoszság olvasásától és ideje lenne a világ szép és jó oldalát is észrevennie. Ezen a hídon lépdel át Poldi bácsi a boldog nyugdíjas éveibe, ezen szalad majd át Misu és Síróbaba, hogy eztán minden évben együtt nyaralhassanak.

De ez az a híd, amin átkel majd Berta néni is, aki végtelen türelemmel és empátiával viselte, hogy házukat ledózerolták és egy apró panellakást utaltak ki nekik – és inkább fűrészeltette ketté a bútorait a fiával, mintsem, hogy megváljon tőlük, mert végig abban bízott, hogy lesz majd valaki, aki egyszer csak elcseréli vele a lakást egy nagyobbra. Mert pont egy panellakásban szeretne élni.

Ezen a ponton azért fájó arra gondolni, hogy sosem tudjuk meg, a szerző miképp írt volna erről, ha nem kéri számon senki. Mindenesetre mesterien szövi ezt a gondolatsort Berta néni naiv és bizakodó karakterébe, pláne, hogy Berta néni legnagyobb bosszúsága nem is ez a mesében, hanem éppenséggel a málnaszörpivással van igen szoros kapcsolatban…

Janikovszky mesebeli házában mindenre van valami megoldás, de azért soha nem jön csak úgy magától. Ez a hídépítés nem kis munka: a szívnek keményen dolgoznia kell hozzá. Közben a titkok is megváltoznak, kevesebb lesz belőlük, de ez talán nem is akkora baj, pláne, ha azért a végén marad is egy kicsi: mondjuk egy kerti törpe.

Az Égigérő fű Róka úréknál