Magunknak kellett utánajárni

Janne Teller: Semmi

Provokatív, szívszorító, felkavaró – Janne Teller világhírű kisregénye kemény olvasmány nem csak kamaszok, de legalább ennyire (még inkább?) nekünk, felnőttek számára. Szikár, kopogó, közönyös mondatokból, egy húszas évei elején álló lány szenvedélytelen visszaemlékezéséből ordít az arcunkba a kérdés. Nem is elsősorban az egyértelmű, az újra és újra kiemelt kérdés, hogy mi az élet értelme, hanem talán még fontosabbként az, hogy tudunk-e erről bármi hiteleset mondani a felnőttkor küszöbén toporgó gyerekeinknek.

Az alaptörténet egyszerű. Egy nyolcadikos srácnak egy szép napon (történetesen az utolsó iskolaév első napján) beakad, hogy semminek semmi értelme, tenni sem érdemes hát semmit. Osztálytársai be akarják bizonyítani, hogy téved, aminek azt a módját eszelik ki, hogy halomba hordják azt, ami Valami – mindenkitől egy kis áldozat, valami, ami igazán számít. Lehetőleg ami a legjobban számít. És hogy ne legyen helye sumákolásnak, szabály is van: aki beszolgáltat, az nevezi meg a következő tételt a Fontos Dolgok Halmán.

Miután ez a keret összeáll, a történetben valójában nincs semmi meglepő, az történik, amit egy ilyen felállásból előre sejthetünk. A követelések egyre durvábbak lesznek. Az osztálytársakat legalább annyira a bosszú és másikkal való kiszúrás öröme hajta, mint a Szent Cél vak közönye. A gyűlölet erősödik, de nincs kiszállás, hiszen nincs már más, mint a közös, mindent eldöntő feladat. Ahogy nő a halom, úgy vesztik el a gyerekekek identitásukat, méltóságukat és ezzel együtt emberségüket. A siker pillanatnyi illúzója, média és hírnév, majd a végtelen üresség és a semmi maga: egyenes út az elkerülhetlen tragédiához. Didaktikusabb nem is lehetne.

És pontosan ettől megrázó az egész. Teller laboratóriumi körülmények között elindít egy billiárdgolyót, amely aztán végzi a dolgát. A legyek ura utánérzés elkerülhetetlen, csakhogy a lényeg a különbségben van: itt vannak felnőttek. Felnőttek, akik egy hirtelen – hiszen Pierre Anthon bedobta a követ a vízbe – hazugnak és üresnek tűnő jövő képviselői, és akik vakon végzik a rájuk osztott szerepet. Egy másik világ árnyszerű szereplői, akik tökéletesen alkalmatlanok arra, hogy válaszokat kínáljanak a legfontosabb kérdésekre – vagy egyáltalán csak felmérjék azok súlyát.

A történetbeli gyerekek, igen, kegyetlenek, hidegek és borzasztó dolgokat tesznek meg egymással és magukkal. De nem lehet nem sajnálni őket, nem lehet nem érezni rettenetes félelmüket és magányukat. Mi lehet 14 évesen annál félelmetesebb, mint rájönni arra, hogy a felnőttek világával súlyosan hibádzik valami, és senki nem segít meggyőződni az ellenkezőjéről? Magányosabb annál, mint hogy mindenáron bizonyítani kell, lesz valami igazán fontos az iskola kapuin túl is? Rémisztőbb annál, mint hogy Pierre Anthonnak esetleg igaza van?

Teller könyvét 2000-es megjelenése óta viták és ellentmondások övezik; előbb kitiltották a dán iskolákból, majd kötelező irodalommá tették ugyanott. Nem véletlenül. Van és lesz, akinek ez – a gyerekkor és az ártatlanság elvesztésének ilyen drasztikus szimbolikája – elviselhetetlenül sok. Mások szerint azonban (szerintünk is) nem megkerülhető kortárs. A Semmi gazdag könyv, tömérdek beszélgetnivalóval kamaszokkal, túl a felnőttkortól való szorongás és az egzisztencializmus kézenfekvő témáján is. Önálló rétege van itt a közösség-egyén örök problémájának, az eszközöket szentesítő célok nyomasztó dilemmájának, bátorság és gyávaság képlékeny határainak, emberség és méltóság feláldozása fájdalmas árának. Ne féljünk hát olvasni és kézbe adni, meghallgatni és beszélgetni, hátha mégiscsak közelebb kerülünk egy lépéssel az életnek ahhoz a bizonyos értelméhez.