Mezítlábas nyarak tisztelete

Csukás István: Nyár a szigeten

Még az én lányszívemben is lakik millió emlék a vad természet peremén való játék gyönyörűségéről, nem hogy a sok fiúszívben. Távol a felnőttektől, de azért ahhoz elég közel, hogy ha baj van, lehessen kihez rohanni. Erdőszélen, árokparton, ligetben, horhosban, kertek alatt – kinek mi jutott. Mi kell a játékhoz? Egy vár és egy csapat. Khm. Nem, leginkább két vár és két csapat. Annyi engedménnyel, hogy ha nincs jobb, az egyik csapat és még sok minden más lehet képzeltbeli is. Békeidőkben pedig evés-ivás, takarítás, beszerzés és sok-sok ábrándozás.

Csukás István legendás története a Szentendrei szigeten táborozó fiúkról sokatoknak talán a Le a cipővel! című tévéfilmből lehet ismerős – érdekes módon én nem láttam gyerekkoromban, sőt még a könyv is elkerült. Pár évvel ezelőtt, mikor már több éve voltam a Dunakanyar lakója, egyik kedves szomszédunk ajánlotta nagy lelkesedéssel a filmet. A regényt azóta el akarom olvasni, de csak most jött el az idő. De persze nem kell a Duna mellett élni ahhoz, hogy pillanatok alatt megrészegítsen a könyv lapjain szétáradó nyári boldogság! Mindannyian áhítozzuk ezt a szabadságot, csak különféle mértékben tudjuk megőrizni felnőtt korunkra – mármint mind az áhítozást, mind pedig annak a képességét, hogy ezt a fajta szabadságélményt időnként meg is éljük. A természet az elsődleges közege ennek, úgy hiszem. Természetesen az is elég, ha egy városi ház padlásablakában a Holdas égbolt őrzi a játékunkat, de azért az a zsigeri öröm, amit Csukás iskolás szereplői is átélnek, mikor kiviszi őket a volánbusz a városból a vadon szélére, nemigen terem négy fal között.

Már a buszállomás feketecsempés szuterén-vécéjének leírása vagy szimplán az iskolaszag felidézése bekapcsolja a piros nosztalgiagombot, de a lassú buszos zötykölődés szép lassan egészen visszaráz a kolbász- és petróleumszagú gyerekkori utazások rég elhagyott ritmusába. Ablakhoz nyomódó orrok, induláskor és megálláskor nagyot lóduló busz, forróság a műbőr ülésekhez ragadva. Melyik 70-es – 80-as években felnőtt ember ne ismerne saját élményeire ebben a lassú, békés világban, ahol ugyanazzal az egyszerűséggel szólt egymáshoz két ember, mint amilyen egyszerűséggel bevásárolt egy nyári vacsorafőzéshez?

A srácok nem egyformák, a családok sem, amelyekből származnak. Van köztük jó modorú, művelt családból való, van köztük tenyeres-talpas, lassabb felfogású, de ezeket a különbségeket a gyerekek teljes természetességgel kezelik: visszatükröznek, de sosem bántják egymást. Persze, ma is léteznek efféle barátságok, de ezek akkor tudnak a legszebben kiteljesedni, ha van valami közös ügy, amiért a felek együtt tehetnek.

Csukás hősei mind egyetértenek abban, hogy nincs annál nagyobb adomány, mint hogy a szüleik elengedték őket magukban sátorozni, és azt is tudják, hogy ez az egész mitől lesz jó. Nem tanulták sehol – olvastak ugyan háborús könyveket, látták hogyan csinálják a felnőttek, de senki nem mondta nekik, hogyan fordítsák le ezt a saját életükre. Mégis tudják maguktól. Egy egyszerű számháború a legeslegnagyobb kaland tud lenni, ha mindenki teljes lényével vesz részt benne. Ezt a jelenlétet gyerekkorunk évtizedeiben még reflexből bárki elő tudta hozni magából, ma olykor látok gyerekeket begörcsölni vagy befagyni egy fantáziajátéktól, ami azért kicsit megrettent. De végül is nem csoda, hisz az egész társadalmunkra jellemző a meg nem érkezettség, a folytonos túlingerlődés és az örökös médiumrágás. No, erről ennyit.

Az is egzotikus lehet a könyvben, hogy ezek a srácok kisiskolásokként latinizmusokkal beszéltek egymáshoz, a klasszikus műveltség nem volt ciki. Ráadásul Csukás viccesen ellenpontozza ezt Kenderice Ákos nyugalmazott kalauz karakterével, aki folyton mindenféle blődséggel téríti őket: a Föld kocka alakú, az ember a kutyától származik – s ezzel valójában nem tesz mást, mint csak tovább erősíti bennünk a meglátást, hogy ezek a fiúk valóban a józanság élő szobrai. Ez persze őrült vicces. Kenderice naiv, kissé szentimentális figurája és a fiúk válaszai a bolond okfejtésekre jó alapjai a kérdésnek: a felnőttek, akikre bízva vagyunk, biztos, hogy a legmegbízhatóbbak? Csukásnál a válasz abszolút igen: Palánk Géza anyukájának jól működött a hetedik érzéke: Kenderice lehet, hogy természettudományokban nem a legjobb referenciaszemély, de halálosan megbízható, ami a legfontosabb dolgokat illeti: jó vízi mentő, kiváló halászlét tud főzni és nincs is más vágya, mint beállni a fiúk játékába.

A filmben nagy hangsúlyt kap a szülők háttérbeli mesterkedése az első perctől fogva: miképp kerítenek beépített biztonsági megfigyelőt a táborozók számára. A regényben ez a motívum egészen mellékes, nincs szükség rá, hogy felnagyítsuk azért, hogy mindenki megnyugodjon. Itt sokkal több idő van teret adni azoknak a gesztusoknak, amelyek alapján tökéletesen kibomlik, mennyi szín és árnyalat van a gyerek és felnőtt világ metszeteiben, és azok mind mennyire szeretetteliek. Ezek a metszetek olykor prózaiak, mint egy kompra-várás, ami alatt meg lehet tanulni az öreg gátőrtől, hogyan kell készíteni a paprikás krumplit régi pásztorok módjára, de van, amikor egészen líraiak, ahogy lírai az is, amikor a kompos kölcsönadja a csónakját:

Nem kívánok magunknak és gyerekeinknek mást, mint, hogy legyen valaki, akinek majd mi is kölcsönadhatjuk a magunk csónakját. Esetleg még azt, hogy sose számítson ki nyeri a háborút. Ha ez a könyv 73 óta múlhatatlanul élvezetes a gyerek és a felnőtt olvasók számára is, reménykedhetünk benne, hogy a kívánság teljesül.

Nyár a szigeten Róka úréknál