Minden a vágyódással kezdődik

Jean-Claude Mourlevat: A Visszafelé-folyó

„Nézd a fasort a szélben, a tócsát, amiből a kismadár iszik, a hancúrozó kiskutyát, és ott leszek én.”

A bolt hátsó részének kis ablakából gyakran nézett ki a nagy mezőre, ahol a tavaszi búza ringatózott kecsesen, mint a tenger hullámai. Ilyenkor csak a boltajtó fölötti kis harang ding-dingje rántotta vissza Tomeket a valóságba. Máskor meg korán reggel sétálni indult a környéken kígyózó ösvényeken, a hajnali fényben gyöngéd kékséggel ragyogó lenmezők között, és majd megszakadt a szíve, hogy haza kell mennie.

Mielőtt útra kelünk kell, hogy legyen valami, ami elindít. Mindenkinek másra van szüksége: valaki korábbi, elveszett életéből szeretne megőrizni valamit és azért indul, hogy azt megmentse, valakit a szerelem lobbant akkora lángra, hogy nincs az a sűrű erdő, amin át ne kelne, hogy szíve választottját viszontlássa, van, aki rabságból menekül, hogy megtalálja az igaz szerelmet és van, aki meghalni indul oda, ahol született. Hogy az végül út merre vezet, ki tudja? Az bizonyos, hogy minden történet hozzákapcsolódik – ha csak egy apró szállal is a halhatatlanság vizének misztériumához. A Kzsar-folyó az, amely furcsa módon nem a tengerbe ömlik, hanem onnan szipkázza fel a vizet és csordogál felfelé a Szent hegyre. Tomek, a kis boltos fiú és a titokzatos Hanna – két főhősünk – ide tartanak, még ha nem is ugyanazon az úton járva.

Szemünk előtt vibráló nyári rét, telis-tele fenséges virágokkal. Ha ezekből a virágokból kötnénk egy hatalmas csokrot, s mélyen beleszippantanánk a közepébe, akkor élhetnénk át valami hasonlót, mint Mourlevat regényének olvasása közben. Az allegória alapja a regényből képződött bennem, hisz a főhősök vándorlásaik során több ízben is keresztülmennek egy csodálatos virágos réten, amelynek növényei bűvöletbe ejtik az óvatlanokat. Ez a bűvölet hozhat ártatlan tréfát, hirtelen halált vagy hosszú évekig tartó álmot, amelyből felébredve már semmi nem lesz ugyanaz.

A Lindgren-díjas Mourlevat újabb nagy sikerű ifjúsági olvasmánya is lehet ránk olyan hatással, hogy miután belekezdtünk, már semmi sem lesz olyan a számunkra, mint azelőtt. Már az első fejezetek hamar felkapnak és kirepítenek a megszokott tér-idő folyamból; megszokott medrünket elhagyva olyan tájak felé vezet az út, ahol előttünk még csak kevesen jártak: Mourlevat varázslatos univerzumába. Főhőseink is pontosan erre az útra lépnek: elindulnak az ismeretlenbe, oda, ahol bár nem tudják, mi vár rájuk, de a hívásnak ellenállni nem tudnak – menniük kell, hogy megtalálják azt, ami életük értelmét adhatja.

Gyakran szokás mondani, hogy a gyerekek nem is tudják, milyen boldogok. Én tudtam, hogy boldog vagyok. Hogy micsoda boldogság hatévesen apám nyakában ülni, a fejére támaszkodni, elnézni a színektől és hangoktól megrészegült város fölött, és főleg: bármelyiket kiválasztani a világ összes madara közül, és hazavinni madárröpdémbe.

– meséli el Hanna gyermekkorát fölidézve. Ez a boldogság az, amiből az elárvult lány mindenképp meg akar őrizni egy darabkát – s pici sármánya, amely édesapja utolsó, minden mást elsöprő ajándéka volt számára, egyszer csak legyengülni látszik. Hanna úgy sejti, a Szent hegyről kell hoznia a sármánynak a halhatatlanság vizéből, hogy a boldogság örökre el ne röppenjen. Az ő kalandja itt kezdődik. Tomeké pedig azután, hogy Hannával találkozik.
Az édesapai-nagyapai szeretet motívuma gyakorta visszatér a könyvben: a szintén árva Tomek számára is ott van Isám, aki fiává fogadta, bár nagyapja lehetne, az utazások során megismert hajóskapitány, Baszibalagom is megosztja velünk saját „tékozló fiú”-történetét, amely egy igazán komoly érési folyamat csúcsát jelzi.

Az egyik este egy idős ember közeledett az ösvényen. Furcsa megérzésem támadt, gyorsan felmásztam egy fára, és elrejtőztem. Az apám volt az. Nagyon megöregedett, mégis rögtön megismertem. Megállt egy kis időre, és elnézte a várost. Szomorúnak látszott, és mélyen a gondolataiba merült. Én pedig ott ültem a fán, alig két méterrel a feje fölött. Nem vett észre. Egy pillanatig felmerült bennem, hogy leugrom az ágról, és azt mondom: „Szerbusz, apa, én vagyok az!”, de már negyven éves is elmúltam, és negyvenéves korában az ember nem ugrál le fákról a következő felkiáltással: „Szerbusz, apa, én vagyok az!” Tehát nem moccantam, csak magamban bocsánatot kértem tőle a rengeteg bánatért, amit bizonyára okoztam neki, neki, és az édesanyámnak.

És Tomek tudta már, hogy mindennek vége, hogy őt is elnyeli majd az óceán, ahogy a többieket, és hogy ezt el kell fogadnia. Nem fog segítségért kiáltani. Nem fog kegyelemért könyörögni ennek a borzalmas teremtménynek. Csak behunyja a szemét, hogy ne kelljen többet látnia… hogy eltüntesse… eltüntesse… Hirtelen olyan nagyot ugrott a csónakban, hogy majdnem kiesett belőle. Azonnal tudta, hogy rájött a megoldásra! Hogy megkapta a választ!

– Így Tomek sok évtized után elsőként megtöri az óceán fölött ívelő bűvös szivárvány és a rajta hintázó csúf boszorkány átkát, megváltoztatva ezzel sok száz ember életét.

Mintha egyszerre több regényt, mesét, legendát olvasnánk! De közben pontosan tudjuk, hogy ehhez hasonlóval még sosem volt dolgunk. Az erőteljes érzéki képek, az őstörténetek és a fantasy izgalmas kevercse, a lassan fortyogó dramaturgia kicsit Rushdie történeteire emlékeztetnek, de a nyílt kérdések, az egyértelmű és egyszerű válaszok – a nagyon jól követhető, bár furfangos struktúra már egy cseppet sem. Mourlevat műfaja nagyon barátságos módon szolgálhatja a misztikus kalandregények olvasásába való beavatódást. Mégsem válik csupán vázlattá, előtanulmánnyá, mert közben ad valami felejthetetlenül bájosat és valami megkérdőjelezhetetlenül biztatót. Ha minden reménytelen is, mindig van egy puha ágy vagy legalább egy gyapjútakaró, ami megóv az éjszaka hűvösétől, ha már a végkimerülés szélén állsz, előbb-utóbb lesz valami fenséges, amit megehetsz. Mindig van föloldás, mindig van remény és folytatás. Hogy épp nem egészen az, amire számítottunk? Sebaj!

Szóval hajnalban kedves, alacsony emberkék karjában ébredtem, akik felvonszoltak a vitorlás hajójukra. Meleg takarókba bugyoláltak, langyos tejet itattak velem, és szalonnás palacsintával etettek. Nyilván kitaláltad már, hogy a kis parfümkészítők voltak.

A parfümkészítők faluja – Mourlevat tündérvilágának különleges helyszíne – a beavatás lehetőségével kecsegtet. Vagy előre haladsz az úton vagy végtelen álomban csúszol a megsemmisülésbe. A választás lehetősége van, hogy megadatik, de van, hogy másokon is múlik, merre fordul a sorsunk. Átjutunk-e az erdőn? Kibírjuk-e a sivatagi utat? Akarunk-e úgy élni, ahogy épp élünk? Felébredünk-e valaha? A visszafelé folyó misztériuma az örök körforgás misztériumával van önfeledt játékban a regény oldalain. Ebben a körforgásban egyszerre van végtelenül egyszerű és végtelenül nehéz dolgunk. A középpontban állni a legnehezebb, a célban megtorpanva érhet a legnagyobb meglepetés:

Hirtelen nagyon törékenynek és sebezhetőnek érezték magukat, szemben valami hatalmas dologgal, ami jóval fölöttük állt. És gyermeki elméjükben ugyanazok a komoly kérdések kergették egymást: Kívánhatja-e az ember, hogy ne haljon meg soha?
Nem lehet, hogy éppen azért érezzük olyan drágának az életet, mert egyszer véget ér?
Nem rémítőbb-e a gondolat, hogy örökké fogunk élni, mint az, hogy egyszer meghalunk? És ha az ember nem hal meg sosem, mikor találkozik újra azokkal, akiket szeretett, és akik meghaltak már?

Mourlevat útravalója nem sovány. Felteszi a legnagyobb kérdéseket, de ami sokkal ritkább: kézzelfogható útmutatást is ad a megfejtéshez. Ám ettől még nem váltja aprópénzre nagy címleteit – azaz azt a bizonyos rézgarast.

Néha talán kimész a temetőbe a síromhoz, de mindig gondolj arra, hogy én már nem vagyok ott. Ha látni akarsz engem, hátra kell fordulnod. Nézd a fasort a szélben, a tócsát, amiből a kismadár iszik, a hancúrozó kiskutyát, és ott leszek én. (Isám szavai Tomekhez.)