Marék Veronika: Kippkopp és Tipptopp
Az első Kippkopp és Tipptopp-könyv, amit a fiam megismert, épp az első rész – a Kippkopp és Tipptopp. Nem direkt kezdtük így, csak egészen véletlenül van belőle egy régi kiadású példányunk, amihez valamiért én a legszívesebben nyúlok – fekvő formátumú kötet barátságosan ódivatú, aranybarna borítóval. A történetet úgy megkedvelte ez a kis három és fél éves fiúcska, hogy miután elolvassuk, mindig azt mondja: „Ezt a könyvet én nagyon szeretem. Még egyszer olvassuk!” Vagy azt: „Ez jó nekem! Még olvassuk!”
Ősz van itt is és Marék Veronika egyik legtöbbet olvasott könyvében is. Mi is egyre sűrűbben bevackoljuk magunkat a házunkba – sokat rendezkedünk, készülődünk a télre. Akkorra, amikor már igazán hideg lesz. Akárcsak a kis Tipptopp, akit a Sün int arra, hogy hamar keressen szállást magának, mert az őszi éjszakák nagyon hidegek tudnak lenni. Tipptopp kalandjai a szálláskereséssel indulnak hát, s talán emlékeztek, hogy az a furcsa ötlete támad a gesztenyekislánynak, hogy a különféle állatoknak úgy próbál a bizalmába férkőzni, hogy úgy tesz, mintha ő is madár, pillangó vagy béka volna.
Béka ugrált a száraz fűben. Tipptopp hamar tappancsokat ragasztott a kezére meg a lábára.
– Brekeke, én is béka vagyok! – szólította meg, amikor odaért. – Csak nincs lakásom. Tudnál rajtam segíteni? – Semmiség az egész! – kuruttyolta a béka.
A tóhoz vezette Tipptoppot, és beletoccsant. – Nincs is jobb a puha, meleg iszapnál! Ugorj utánam! No, gyere már! – noszogatta a béka. De Tipptopp mélyet sóhajtott. – Sajnos… én nemigen szeretem a vizet… – Kár! – mondta a béka, és eltűnt a víz alatt.
De hiába: attól még, hogy úgy fest, mint egy madár, pillangó vagy béka, nem válik se madárrá, se pillangóvá, sem pedig békává, így hát nem lesz jó ezeknek az állatoknak a szállása sem a számára. A kicsi Tipptopp hosszas bolyongás és próbálkozás után tanulja csak meg: akkor tud rajta segíteni bárki, ha azt is tudni lehet, kicsoda is ő valójában.
Nagyon megörül, amikor megtalálja a hozzá hasonlót, egy másik gesztenyegyereket: Kippkoppot, aki már régóta az erdőben él. Kippkopp amint felismeri, hogy egy másik gesztenyécskével van dolga – a kislány nem könnyíti meg a dolgát egy épp akkor készült sünjelmezzel – nagy örömmel kalauzolja el Tipptoppot egy gyökerek közti barlangba, ahol pillanatok alatt csuda jó kuckót rendeznek be a számára. Csakhogy miután elkészültek, mindketten érzik – s velük együtt mi is, hogy hiába a lakályos barlangocska a kényelmes karosszékkel, ha egyedül ülünk benne. Pláne, miután megismertünk valakit, aki hozzánk hasonló.
Kitakarították a barlangot, aztán kedvükre berendezték színes falevelekkel. Amikor készen lettek, Kippkopp elbúcsúzott. – Érezd jól magad! – mondta, és elment. Tipptopp belehuppant a puha karosszékbe – de nem érezte magát boldognak. Egyedül volt.
Kippkopp elballagott a kedvenc fájához. Felmászott oda, ahonnan belátta az egész erdőt. Nézelődött, álmodozott, ahogy szokott, de ő sem volt boldog. Életében először egyedül érezte magát. Olyan egyedül, mint Tipptopp, amikor madár vagy mókus akart lenni.
A kis gesztenyegyerekek gyorsan összeszaladnak, s eztán kéz a kézben járják majd a világot. Mert persze nem a kis vackaikban szeretnék eztán sem tölteni az időt.
Igaz is, a legjobb egy kiadós séta után hazaérkezni. Míg forr a teavíz, a lapátra rendezgetni a cipőtalpakból padlóra kipergett sárdarabkákat, aztán később az asztal mellett megvizsgálni a zsebekben hazacipelt kincseket. Mint például a kis gesztenyéket. Mostanában eszemben sincs figurákat készíteni belőlük, de lehet, hogy mégis megpróbálom újra, hátha az alkotás közben új megvilágításba kerülnek Marék Veronika örökifjú szerelmesei – s még jobb értője lehetek a gesztenyeléleknek. Erre talán azért van szükségem, mert valami oknál fogva mostanában az olyan gyerekeknek szóló történetek találnak rám, amelyekben a főhős megpróbál megváltozni, hogy megtalálja a helyét a világban vagy megfelelni a többieknek, hogy azok befogadják maguk közé. Ez a könyv duplán ilyen. Igyekszem ezzel foglalkozni valamennyit, miközben újra és újra elolvasom Misinek. Látjátok, döbbenet – ha egy könyv jó, (majdnem) mindegy, hány évesen kerül a kezedbe.