🅰 A sátán kutyája

Október 16. Fülledt, ködös idő. Odakint szemerkél az eső. A kastélyt gomolygó felhők övezik. Néha felszakadoznak, s ekkor kilátni a csupasz lápra, a vékony, ezüstfehér erekre a dombok lejtőin s a nedvesen csillogó távoli sziklatömbökre. A hangulat kint is, bent is csüggesztő. Én úgy érzem, ólmos súly nehezedik szívemre, bujkáló veszedelem előérzete, mintha bármelyik pillanatban nyakunkon lehetne a katasztrófa, s ez annál is borzalmasabb, mert képtelen vagyok közelebbről meghatározni, mitől is félek. A láp komor végtelenségéből hirtelen fülünkbe hatolt a különös ordítás, amelyet már egyszer hallottam a grimpeni ingovány talaján. A szél hozta felénk az éjszaka sötétjéből: először elnyújtott, mély morgás hallatszott, ezt eget verő üvöltés követte, ami végül panaszos hörgésben halt el. Újra és újra felhangzott, mint valami fogcsikorgató, vad fenyegetés, a levegő is beleremegett.