Történetek a barátság erejéről nagyovisoknak és kisiskolásoknak
Nem sokat rágódtam, melyik klasszikust válasszam, mikor a kicsiknek – nagyovis és kisiskolás gyerekeknek – szóló „barátos könyvek” közt keresgéltem. Ha elkezdesz gondolkodni, mik a kedvenc könyveid a barátságról, valószínű, neked is hamarabb jutnak eszedbe ifjúsági könyvek. Aztán persze, lehet, hogy csak én voltam így vele, de először különféle iskoláskori kalandokhoz vagy vadonban csatangolásokhoz kapcsolódó klasszikus és kortárs történetek ugrottak be. Utána pedig azonnal jöttek kedvenceim: Timo Parvela könyvei, aki számos feledhetetlen könyvet írt már a barátságról – humoros-sztorizós és filozofikus-lírai kivitelben egyaránt. Mivel Parvela munkásságát Róka úr boltjának eddigi rövid története alatt is számtalanszor méltattuk, most csak annyit írok: ha kortalan könyvajándékot szeretnél kortalan magadnak vagy kortalan barátaidnak, válaszd az időtlen időkig érvényes Parvela-trilógia (Körhinta, Szerencsekerék, Mérleghinta)elérhető köteteit; ha pedig szeretnél magadra csodálkozni egy macska vagy egy kutya lakótárs alakjában, akkor vegyél magadhoz pár Miú és Vau-kötetet. A dőlve nevettetős Ella-sorozatról már nem is beszélnék – csak, ha már fent céloztam az iskolai kalandokra is és hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy immár új köntösben elérhető az első rész. Nos, Parvela megvan, akkor jöhetnek a többiek.
Pom Pom
Szóval úgy kezdtem, hogy nem sokat hezitáltam, kivel kezdjem, de elkezdeni mégsem vele tudtam. Csukás apróbbaknak szóló könyvei közül én mindig Mirr-Murrt választanám, de nem vagyok kibékülve a jelenleg elérhető kötetekkel – én a szépséges klasszikust szeretem. Ezért második kedvencemre emlékeztetlek most inkább benneteket – egészen pontosan: hogy mi mindent is tud Pom Pom a barátságról. (Második nekifutásra sem sikerült Pom Pommal kezdeni.)
Ha már időutazás és 1988-ig repülünk, akkor egy olyan mesét választok magunknak a sok közül, amelynek főhőse is eléggé divatjamúlt: lássuk, állja-e a próbát. A magányos szamovár figurája olyan felségesen esendő. A mai gyerekek nagy része gondolom, nem nagyon sejti, mi is az a szamovár, ahogy én is csak felnőttként találkoztam vele testközelből. Hogy lehet ez a csuda szamovár izé magányos? És hogy ez a magány miért keltette fel Pom Pom figyelmét? Az utóbbit csak Pom Pom nagy szívére foghatjuk, mindenesetre ő tudja a titkát, így Bogyó és némi jázmintea segítségével kicsalogatják pincemagányából, amihez ő maga egyébként eleinte üvöltve ragaszkodik. Hogy lesz egy kihajított szamovár ismét boldogan fütyülő szamovár?
– Tea! – suttogta a magányos szamovár. – Finom jázmintea! Ó, a régi szép idők!
Bogyó hagyta, hadd szagolgassa, majd óvatosan egyre kijjebb húzta a dobozt.
A magányos szamovár kábultan ment a tea után. Kimászott a pinceablakon. Először kicsit hunyorgott az erős fényben, majd szelíden megállt Bogyó előtt.
– Tea! – sóhajtott. – Megfőzhetem?
– Persze! – rikkantott Pom Pom. – Direkt azért hoztuk!
Az egész pince- és utcatársadalom örömére a szamovár eztán tehát teát főz, nem üvölt többé és nem rágja a téglákat a falban. Volt, aki figyelt rá, és észrevette benne a duruzsoló szamovárt. Kell ennél több? No, nem rágom a szátokba, inkább én is felteszek egy teácskát.
Szürke
Van itt valaki a mesében, aki szürke, és imád a tengerparton szürke köveket gyűjteni.
A zsebem olyan, mint egy bundakesztyű.
Nagyon jól jön, amikor fázik a kezem.
De ma reggel kövekkel raktam tele.
Szürke kövekkel.
Csíkos, szürke kövekkel.
Pöttyös, szürke kövekkel.
Furcsa, szürke kövekkel.
Egy darabig senki más nem jár arra, amerre Szürke játszik magában, de aztán felbukkannak hárman: Piros, Kék és Sárga, akik rá se hederítenek a kis gyűjtögetőre, a maguk élénkebb játékaikat játszák. Szürke szerint Piros bátor, Kék szép, Sárga pedig?
Bárcsak olyan volnék, mint Sárga! – gondoltam.
– Sárga olyan vicces! Meg gyors.
Aztán ez a vicces meg gyors Sárga elkobozza Szürke legszebb kövét. Szürke egyedül nem tudja elkapni, el is téveszti szem elől. De egyszer csak ott terem Zöld, majd sorban a többiek. Mind segíteni akarnak Szürkének. Hirtelen sokan lesznek és a zsibongó játékhoz Sárgának is kedve támad, odaszalad Szürkéhez, bocsánatot kér és visszaadja a követ. Játszani szeretne. Csatlakozni.
Talán ettől szép és izgalmas az élet: idő kell ahhoz, hogy észrevegyük egymást, hogy felfedezzük a másikat, hogy meglássuk, ki is ő és kapcsolódni tudjunk hozzá. A gyorsnak is nehéz elsőre a lassúhoz kapcsolódni, nem csak a lassúnak a gyorshoz. Egészen kicsi korunktól magunkat, egymást és a találkozásokat tanuljuk. Nina Nordal Rønne gyönyörűen festett könyve végtelenül egyszerűen és modorosság nélkül beszél erről a tanulásról. Nagyovisoknak már biztosan élvezhetően. Felolvasni is jólesik. Ha nem volnának szavak, csak a képek, akkor is értenénk – gyönyörű, amikor a színek elvegyülnek egymással. Itt most épp olyanok, amilyenek egy hideg északi reggelen lenni tudnak a tenger mellett, ahol minden csupa víz és ásvány. Ettől számunkra talán kicsit egzotikus is a könyv, sőt a különös formanyelv, amivel az alkotó fest, kifejezetten üdítő. A norvég szerző-illusztrátorról nagyon sokat olvashattok Pataki Mónika Lilla itt megjelent kritikájában. Róka úr nagyon szívesen venné kezébe a többi Nina Nordal Rønne-könyvet is.
Tina
Ha arról kerestek könyvet, milyen is megtapasztalni, milyen, amikor a barátunk kiáll értünk, mennyire csodás, hogy meg tud nevettetni a legszorultabb helyzetben is, mindig ott van, mindig a legmegfelelőbb szavakat mondja, és ki is tudja fejezni, hogy mennyire fontosak vagyunk neki, akkor ne hagyjátok ki a Tina-könyveket. Ez már abszolút kisiskolás olvasmány, a barátság témáját is más minőségben kezeli. Direktebb és konkrétabb. Már korábban is írtunk a sorozatról, de itt is szóba hozom, mert a kezdőolvasó lánykák számára Lagerkrantz és Eriksson könyvei valóban nagyon hiteles és életszerű irodalmat jelenthetnek, ha pedig a barátság hívószó a számotokra, akkor kihagyhatatlan.
Tina élete nem könnyű, talán mondhatjuk úgy, hogy édesanyja halálával igen hamar a nehéz sorsúak közt találja magát, s bár a legtöbb olvasó szerencsére nem áll ilyen kihívások előtt, mégis sajátjának érezheti Tina életének kihívásait. Nem csak azért, mert a könyv nem csak az extrém krízisekről szól, hanem a kedves, barátságos hétköznapokról is, hanem amiatt is, mert az extremitások is olyan módon dolgozódnak a szövegbe, hogy nem lehet, hogy ne Tina szívével együtt dobbanjon a miénk.
Tina a nyári szünetet a legjobb barátnőjénél, Fridánál tölti. Elutazhatott vele egy tengeri szigetre.
Azon a szigeten egész nap csak játszottak, kuckókat építettek, horgásztak és fürödtek.
Igazából állandóan játszanak, amikor találkoznak.
Amint meglátják egymás, már hozzá is látnak.
Ugye, milyen jó? És ráadásul ismét egy északit választottam, nem mentem messzire Norvégiától, Tina történetei Svédországban játszódnak. Eva Erikkson rajzai nélkül el sem tudom képzelni, milyen lehet olvasni őket, mert még felnőttként is annyira megragadnak, hogy mindig külön megvizsgálom őket miután elolvastam a kevéske szöveget, ami egy oldalra jut. Csuda! Beszédes szemek, mozdulatok. Erikkson zseniális rajzoló. Pár vonallal rajzol elénk szorongást, reményt, mérget, kotnyelességet, elmélyült figyelmet, gyengédséget és önfeledtséget. Ennyi minden belefér egy lányos nyaralásba! Frida a végsőkig védelmezi barátnőjét mindentől, ami neki rossz lehet: ha kell, Pelle kellemetlen pletykálkodásától, ha kell, minden váratlan érzelemtől, ami akkor árasztja el Tinát, mikor a nyaralásra betoppan rég nem látott, hosszú hónapokig kórházban ápolt apukája és új barátnője. Az előbbi már őrülten hiányzott, de az utóbbi felbukkanása mellbevágó.
A jószándék ellenére a találkozás katasztrofálisan sikerül, viszont mikor a két barátnő újra maguk közt marad, Tina azonnal meg tud szólalni és meg is tudja fogalmazni, mi gyötri. Frida pedig zsigerből jól reagál, úgy, ahogy hosszas töprengés után se tehetné jobban.
Ott, a móló szélén, Tina kimondott valamit, amit azelőtt még senki nem hallott tőle:
– Azt kívánom, bárcsak élne az anyukám – mondta.
Mintha borzongás suhant volna végig a vízen.
– Azt akarom, hogy valakinek én legyek a mindene! – magyarázta. – Meg tudod ezt érteni, Frida?
– De hiszen az vagy! – kiáltotta Frida. – Nekem te vagy a mindenem. Írd be a könyvedbe, hogy FRIDÁNAK ÉN VAGYOK A MINDENE! Ez mindenképpen benne kell legyen!
Az ilyen mondatok tükrében a két barát minden közös mókája – a meztelen vízimanós fürdőzéstől és a jávorszarvaslestől kezdve a kókuszcsók-sütésig – mind-mind tovább nemesül. Irigylésre méltó barátság Tináéké. Szerencsére – ahogy a Tina-könyvekben általában – a felnőttek is nagyon egyben vannak: nagymama, apa, barátnő – alapvetően mindenki képes jól szeretni. Ha olykor hibáznak is. A lányok is ezért tudnak felhőtlenül együtt lenni, mert jól működik mindkettejük családja és a két család kapcsolata is. Akkor is, ha Fridának pótpapája van, akkor is, ha Tina félárva. Frida anyukájának konyhájában mindig sül a kókuszcsók – egy tálban szépen egybeolvad az élet minden hozzávalója.
Alma Magdi
Ragaszkodva a kialakult mintázathoz: egy kisiskolás – egy nagyovis könyv, a végére egy nagyovis felolvasós könyvet hagyok, amit persze az olvasás megtanulása után sem szégyen saját magunknak elolvasni. Ez a könyv a tökéletes idill – ahogy azt az anglomán német író, Andreas H. Schmachtl tálalja nekünk. Ahogy a Moser-könyveknek is, Schmachtl könyveinek is jót tesz, hogy Nádori Lídia fordítja őket, nem is tudom, mire számíthatnánk, ha nem így volna.
Alma Magdi – eredeti nyelven „Almamag Tilda”. Már a név fordítását megízlelve érthetitek, miről beszélek, de természetesen ez csak egy fontos apróság. Szóval, Alma Magdinak és barátainak világa nem felhőtlen, de különös módon mindenkinek van érzéke – de legfőképp a kis bodzavirág színű Alma Magdinak –, hogy miképp lehet és „kell” az élet napos oldalát választani. Alma Magdi a Vadrózsa utcából ugyan egy templomi egér, de igazán nem egy „templom egere”-típus. Ahogy Schmachtl is beszél róla egy interjúban: Alma Magdi épphogy gazdag, de nem úgy, ahogy gondolnánk. Nem kopik fel az álla, valóban, de sem a gazdagság utáni vágy, sem a hatalomszerzés nem lelhető fel az életében. Szívének bölcsessége az, amitől olyan szépek a Vadrózsa utcai mindennapok, s ami minden kalamajkából kivezeti – fenyegessen állásának és otthonának elveszítése, vagy csak egy kis erdei eltévedés. No, jó, azért kis panziójának népszerűségét nem hagyja megcsappanni holmi kisstílű utánzó miatt, de ezt is csak az igazságosság kedvéért, őszinte önérzetből… Gondolom én…
Schmachtl a fenti interjúban egy kedves napját úgy festi le, ahogy Alma Magdi egy kedves napját is el tudjuk képzelni pár történet után. Reggel felkel, még reggeli előtt Händelt hallgat, aztán egy jó reggeli után kirándulni indul az angol vidékre, hogy gyönyörködjön a természetben és a csendben, amit esetleg a távoli harangszó törhet csak meg. Este is Händel. Hát nem csodás?
– Jaj, Süni – sóhajtott újra Magdi.
– Nyugalom – szólt kissé sértetten Süni. – Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megtaláljuk a környék legjobb szederbokrát. Azonkívül nézd csak, milyen szép ez a hely!
Ez igaz is volt. Magdi csak most nézett körül. (…)
Magdi is leült. Pedig az imént még sietett. De most… Szinte meg is feledkezett a szederszedésről. Arról is megfeledkezett, hogy délután még át akarta húzni az ágyakat, sütni akart egy fonott kalácsot, és fel akarta súrolni a lépcsőt. Csak hallgatta a patak vidám csobogását, és évezte talpa alatt a selymes füvet.
– Szóval ilyenek a te sétáid – nevetett rá Sünire.
– Többnyire igen – vallotta be Süni. – Szerinted baj?
– Dehogyis – rázta a fejét Magdi. – Okosan teszed.
– Szerintem is – mondta Süni. – Nincs is nagyobb gyönyörűség, mint céltalanul, könnyedén bolyongani, akár egy pillangó. Mindegy merre indulunk, hová kanyarodunk. Egyszer csak úgy is odaérünk valahová.
A szerző, aki maga illusztrálja az Alma Magdi-történeteket több tucat karaktert talált már ki Magdi mellé, de Magdi mellett kitart. Ő az origó. Nagyon nevettem az említett interjút olvasva, amikor azt kérdezték a szerzőtől – saját házifordításom, ha megengeditek:
– Mit kérdezne Tildától, ha egyszer találkozhatna vele?
– Mit jelent az, hogy ha…? Szinte minden nap látjuk egymást. Ha valamit meg akarok kérdezni az egértől, meg is kérdezem. Kivéve persze, ha a kérdésem illetlen. Akkor inkább Rupertet kérdezem, ő pedig Tildát. Hát igen, ez már csak így megy. Talán egy kicsit őrülten hangzik. De talán éppen ezáltal teszi a világot Tilda egy kicsit szerethetőbbé.
Schmachtl idilli képe a kisállatok közötti barátságról és együttéléséről a világbékét igyekszik beljebb terelni az olvasók küszöbén. De elhivatott állatvédőként mindig felhívja a figyelmet arra is, hogy a kis olvasók is sokat tehetnek azért, hogy a világ olyasmi legyen, mint Alma Magdiéknál: vigyázzanak a kis sünökre, egérkékre, amerre csak járnak.
A kártyázás csak ürügy volt, hogy a barátok, végre együtt üldögélhessenek, beszélgethessenek, jókat nevethessenek. Csodálatos volt. Mert a Vadrózsa utcában senki nem érezheti magát egyedül. Magányosnak pedig végképp nem.
No, ilyesmi a barátság Magdiék háza táján. Életszerű, és úgy hat rám minden édeskéssége dacára, mintha egy villogó felkiáltójelet látnék a fejezetek végén: Óvjátok az együtt töltött időt, óvjátok egymást! Óvjátok magatok!
