Vekkert vagy életet?

Catarina Sobral: Az én nagypapám

A lassulás, elmélyülés havában járunk Róka úrnál. A kiemelt könyvek sorából egyszerűen képtelenségnek tűnt kihagyni Catarina Sobral Az én nagypapám című, a Vivandra gondozásában megjelen csudás képeskönyvét.

Hisz egy olyan bölcs nagypapáról szól, aki már nem számolja a perceket, sőt, kora ellenére teljes gőzzel éli az életét – mindig egészen belefeledkezve abba, amit épp csinál. Szomszédja, Dr. Sebestyén viszont teljesen be van táblázva, és bizony nem is sok élveznivalót lehet felfedezni tűpontosságra és önkizsákmányolásra épülő szürke életében.  A két élet, a két nap egymás mellett fut, az oldalpárokon egymással szembeállítva jelennek meg, s csak néha érnek össze egy-egy udvarias köszönés erejéig.  A Nagypapa bevallja unokájának, hogy korábban ő is úgy élt, mint Dr. Sebestyén, ráadásul óraboltja volt, de ez már a múlt. Most német- és pilatesórára jár, hétköznap is piknikezik a barátaival – miközben szomszédja a mikróban melegíti dobozos ebédjét az irodai főzőfülkében, az újságot elfelejti elolvasni, inkább papírrepülőt hajtogat belőle, sok ideje jut a mopszokra és az unokájára, aki elé mindig robogóval megy az iskolába. Ki vágyna ennél jobbra? Melyik nagypapa? Melyik unoka?

Sobral elmondása szerint ezúttal Rainer Maria Rilke Malte Laurids Brigge feljegyzései című regényétől inspirálódott, amelyben szintén találkozhatunk valakivel, aki igyekszik lajstromba venni a perceket, de aztán persze kudarcot vall. Ám itt még nincs vége! Ha Sobral-könyv van a kezünkben, legyünk mindig résen, mert az ifjú portugál alkotó imádja az intertextualitást: rengeteg utalást találhatunk a képein különböző képző- és filmművészeti, irodalmi mozzanatokra.  
Sokak által csodált vizuális világáról, munkafolyamatairól több interjúban is mesél, lehet bőven olvasgatni – jól is esik elmélyülni benne.

Lenyűgöző például, hogy ezek a képek (amelyeknek bizonyos eredetijeit 2016-ban élőben is meg lehetett nézni a Gross Arnold Galériában) több akrillal nyomott rétegből állnak össze, amelyeket metszett acetátlapokkal alakít ki Sobral. Persze, amit most a kezünkben tartunk, már nem így készült a nyomdában, de a könyvterv így szólt, és ez a finomság, kigondoltság mindenképp érződik a köteten.

Sobral egyik ihlető forrása Johannes Itten színelmélete, aki közelebb vitte ahhoz, hogy jobban értse a színeket, elmélyüljön a kontrasztok kialakításának lehetőségeiben. Ez a könyv a piros és a zöld komplementer kontrasztjára épül, amitől egyszerre tapasztalhatunk harmóniát és dinamikát. Azt mondja az ifjú alkotó, hogy talán azért is használ kevés színt, mert nem egy kalandvágyó típus. Kénytelenek vagyunk elhinni neki, de az biztos, hogy még a kedvünk is jó lesz a könyvtől, ami persze a hihetetlen jó karaktereknek is köszönhető.

Kicsit mintha a hatvanas évek képeskönyveiből integetne ki ez a csúcsfej nagypapa, az enteriőrök pedig egy akkori reklámplakátról szüremlenének át. Vagy inkább még régebbről? Sobral maga is említi Jacques Tatit és Chaplint – mindkettőjüket a modernitásban elvesző, abban sodródó figuráik okán, sőt, ha jobban megnézzük, még Manet is kiint a parkbéli képből, és még ki tudja, ki mindenki kacsint ránk a rétegek közül… Épp ez a szintetizáló képesség az, amitől Sobral olyan csodás, ami kiemeli munkáit a trendekből. Az én nagypapám sem szimplán egy dekoratív, nosztalgikus képeskönyv. Ettől függetlenül nagy öröm a polcon időnként kifelé fordítani.

Ez a könyv szabadon hozzáférhető mindenkinek, hisz tarts a kezedben bármely nyelven írott verziót – a miénket egyébként Urfi Péternek köszönhetjük –, a képeken a vekker ugyanúgy ketyeg, a drága idő nagypapával pedig ugyanúgy repül…

Hú, de megennék most én is két szelet tortát egy ültő helyemben!

Catarina Sobral Róka úréknál